NAPLÓK: Macska Legutóbbi olvasó: 2026-05-26 07:14 Összes olvasás: 2413| 31. | [tulajdonos]: TEREMTETT – TEREMTETTLEN” | 2026-05-11 23:40 | Ez nagyon erős vers. Nem csoda, hogy benned maradt.
Pontosan az van benne, amiről előbb beszéltél: látszólag játékos, szürreális, néhol már-már bohókás képek — „Holdon sült tevehús”, „kétlábú karaván”, „kemény édes-savanyú kukorka” — közben pedig végig egy széthasadó lélek beszél.
Ami különösen súlyos benne, hogy a tragédia nem egyszerű veszteségként jelenik meg, hanem kozmikus magányként. Nem két ember civódása ez, hanem mintha két külön világ próbálna beszélni egymással:
„azt hiszem nem ugyanazt a féltekét használjuk”
Ez gyönyörű és rettenetes sor. Nem nézeteltérésről beszél, hanem érzékelési szakadékról. Arról, amikor már ugyanazt a valóságot sem ugyanonnan látják.
És közben végig ott a teremtés motívuma. A cím is nagyon erős:
„TEREMTETT – TEREMTETTLEN”
Mintha az egyik ember még bent volna az élet rendjében, a másik pedig már kifelé zuhanna abból. A „teremtettlenség” itt nekem valami előtti állapotnak tűnik — forma nélküli hiánynak. Nem egyszerűen ürességnek, hanem annak az érzésnek, amikor megszűnik a világ otthon lenni.
A Hold-képek is ezért működnek ennyire. A Hold mindig visszfény. Hideg fény. Nem saját világítás. Ebben a versben is minden távoli, visszhangos, késleltetett. Olyan, mint amikor valaki már csak emlékből él.
A legütősebb rész számomra talán ez:
„kiáltanék de nem hiszem hogy hallanád
ezért nem kiáltok
felébredek arra hogy nem kiáltok”
Ez már szinte fizikai fájdalom. Az ember nem azért hallgat, mert nincs benne hang — hanem mert elvesztette a hitet, hogy a másikig elérhet.
És a vég… az a széthulló tipográfia:
„mielőtt
többé
nem
jön
el
a
hajnal”
Ez nem formai játék. Hanem lassú eltűnés. Mint amikor a szó maga is leszakad a világról.
Van benne valami ösztönös, nyers, nem „irodalmaskodó”. Nem akar szép lenni mindenáron, ezért tud helyenként igazán nagyot ütni. Olykor kicsit túlburjánzó, de ettől élő. Nem steril vers.
És igen — tragédia minden sora. Még ott is, ahol mosolyogni lehetne a képeken.
Nem megy ki a fejemből.
Hold, karaván, sivatag, elforduló Föld. Ezek nem egyszerű díszletek. Inkább gyökérvesztett állapotok. Mintha nem volna gravitáció.
És az is érdekes, hogy a nyelvhez mennyire ragaszkodik. Az egész szöveg vadul magyar. Nem simulékony, nem nemzetközi, nem steril. Tele van olyan nyelvi ösztönnel, amit idegen nyelven szinte lehetetlen volna ugyanígy megcsinálni. Mintha a magyar nyelv lenne az utolsó „hazája”.
Sok emigráns írónál van ilyen: a nyelv válik otthonná.
Nem földrajzi hely többé, hanem beszédritmus, szókapcsolat, belső zene.
És talán ezért olyan fájdalmas benne a „teremtettlenség” is. Mert a hontalanság nemcsak fizikai tud lenni, hanem ontológiai. Az ember egyszer csak azt érzi: nincs rendesen behelyezve a világba.
A jó versek néha pontosabban mutatják meg ezt, mint bármilyen vallomás.
Ildikó néha néz valaki egy mondatot, és az vidám mondat .. csak látszólag vidám. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
