Hetedíziglen: A lovak és az angyalok

Hetedíziglen bloggernek 1 feldolgozatlan üzenete van.
Kezelésükhöz itt léphet be.

NAPLÓK: Hetedíziglen
Legutóbbi olvasó: 2025-07-01 20:55 Összes olvasás: 372476

Korábbi hozzászólások:

4969.	[tulajdonos]: A lovak és az angyalok	2021-12-25 18:35
Kedves Fran! Köszönöm, hogy javítani próbáltad a verset, sajnos még így sem az igazi. Igen, egymás mellé szerettem volna a versszakokat, és a "Jönnek" szót pedig címnek. De nem baj, hogy így történt. Ez a vers megéri a rászánt időt. És most szolgálati közleményként az egész ciklust idemásolom. Nagyon várom a ti verseiteket is. Üdv:Klári A lovak és az angyalok Jönnek Isten hozott, szép angyalok. Elvermelt almát adhatok. Ki küldött vajon vigaszul? Itt egy jonatán, egy batul. Féltem nagyon, hogy a szemöldök- fában homlokkal összetörtök, és tört angyalt hogy ápolok? Be szerencsével jártatok! Mint a petróleum-lángot, kicsinyre húztátok angyalságotok. Mennek Először fölkelt Áriel, aki a karban énekel. Azután fölkelt Rafael. Ne menj még, kérlek. – Menni kell. Az ifjúságtól, lustaságtól hullámos-léptű, lassu Gábor indult aztán. – Ne menj. – Az arca pelyhes volt, mint a fűzfabarka. Utolsónak maradt Mihály. Vasderes-színű tüske-hajjal, mint az apák, ez olyan angyal. – A csuhád csücskét megfogom, az alma kásás volt, tudom, de nincs más, nincs más, nincs – megállj! És mégiscsak elment Mihály. Út Patkolj nekem lovat, kovács, hadd vigyen egyszer már haza. Jó ez a szódás paripa. A cukrászboltnál majd megállunk, ott utoljára még benézek, akár egy alkony ablakán; hogy villognak a sütemények, a sok mennyei marcipán – és aztán minden színtelen. És nem lát minket senkisem. A ló dobog csak, tompa dobja, mintha egy szív ver, távolodva. És lassan úsztatunk tovább, valami víz, valami fák, valami lombos némaság, talán valami suhogó, lomb-kupolák alatt futó, talán folyó a rengetegben – de nem tudom – minden nevetlen – lehajlok. Ne érjen az ág. Átölelem a ló nyakát. A lovak és az angyalok Mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, az angyalok meg a szobámban; csellengnek néha szinte százan – egy lény mit is tesz önmagában? Feldobrokol, s ismét megáll, vagy szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár. Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny – az út, az ég, bennük lakik a messzeség – oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!