NAPLÓK: Délia Legutóbbi olvasó: 2026-10-07 06:35 Összes olvasás: 1318| 1. | [tulajdonos]: Budapesti mese lampionnal | 2013-06-02 20:58 | Ha a szivárvány színeit nagyon gyorsan pörgeted, fehérré olvadnak össze.
Hamburgert rendeltem a Szimplakertben. Körülöttem szivárványos lampionok világították meg a mindinkább árnyasodó kerthelyiséget: karácsonyhangulat, nyárillattal (tiszta paradox). Zsíros, jókora szték-húst löktek a tányéromra, a két hamburgerbuci közé. Legalább eszem is valamit, gondoltam, ha már ennyit legomboltak rólam. Rozé-fröccsel kértem, hogy megőrizzek a nőiességemből valamit. A kézzel, két-pofára zabáló díva. MoHófehérke...
Akkor jöttél te. Leültél mellém, hogy ne érezzem olyan magányosnak magam. Árnyékoddal betakartad a fél ketchupot, de nem zavart. Pici voltál-e vagy óriás, nem tudtam megállapítani, de nem is érdekelt. "Nem a méret a lényeg." (P. Coelho.) A méret szubjektív. A méret relatív. (Szintén.) Hiszen nem egy óriási organizmus apró munkásai vagyunk –e csak mi is, ahogyan bennünk is apró mikroorganizmusok élnek? A Föld, sőt a teljes Naprendszer nem csak egy apró, funkcionális szerve egy óriási szervezetnek? (Érzem, hogy ha így van, a Föld a szív.)
- Találkoztunk már valahol?
- Meglehet. Rossz az arcmemóriám, sorry. (Tényleg az. Meg a név is.) Hogy hívnak?
- Nem az arcunkról beszélek. Nem is a nevünkről. (Elmosolyodtál.) Milyen szín vagy?
Körülnéztem a Szimplában. Testünk a szivárvány összes színében pompázott, a rozsdás fürdőkádba valaki belehányt.
- Ha színt kellene mondanom magamra, nem tudnék. (Nosce te ipsum.) Viszont a Ludwigban egy kiállításon láttam egy nagyon szépet egyszer: a Gondviselés színét. Vajszínű volt… vagy ekrü. Matt, mégis sugárzó. Teljesen megfogott.
Arcodon mosoly bujkált, úgy tűnt, próbálod visszatartani. Ekkor tudatosult bennem, hogy fénylesz. Halvány, radiatív effektet árasztasz magadból, akárcsak egy energiatakarékos égő.
- Rendelj hozzá fagyit is, borwnie-val. Mennyei!
- Kérsz te is?
- Majd eszem a tiédből.
Nem néztem vissza. Felszegett fejjel indultam a pult felé, majdnem elkaszáltam egy féllábú, lila lócát. Lila – a jód hevítésre légneművé válik. S elillan, mint a kámfor. Négy perc vagy egy óra múlva már egyedül ültem ismét, a vaníliafagyi olvadozott a forró brownie-n. Lágy taktusok keveredtek a nyár-illattal, nehéz lett volna megmondani, hol kezdődik az illat, és hol a zene. (Tiszta szinesztézia.) Néztem, ahogy nőttön nő a vajszínű – vagy ekrü – tócsa a tányéromon, és az jutott eszembe, hogy ez egyszer biztosan jelenteni fog majd valamit.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
