NAPLÓK: DE MI LESZ A NOVELLÁKKAL? Legutóbbi olvasó: 2025-07-02 13:37 Összes olvasás: 5654| 40. | [tulajdonos]: INDUL A SZÖVEGGONDOZÁS | 2022-07-30 07:45 | Pálóczi Antal
BUNDI
Úgy ugrott a levegőbe, mintha egy mókus és egy versenyló keveréke volna. Vörhenyes szőre puhán hullámzott közben és a farka félrebillent az igyekezettől. A kutyafélék mind így egerésznek. Ha meghallják a hó alatti járatokban neszelő zsákmányt, fölugranak majd meredek szögben alávetődnek, hogy rájuk rogyasszák a havat.
A kifülelt egér azonban most gyorsabb volt nála.
Izgatottan kapart. A hóra száraz fű és földmorzsalék repült. A fagyott föld nehezen engedett, csak az orra hegyét tudta beledugni az egérlyukba. Néhányszor beleszimatolt, horkantott, majd ismét kapart.
Mögöttünk, a folyásiránnyal párhuzamos hosszú dombon a kertváros szélső házai sorakoztak. Telkeik a patakig értek. A legutolsó háztól indultunk szokott sétánkra. Visszanézve láttam, hogy barátnőm anyja éppen akkor tolja ki a babakocsit a házból a teraszra, ahol fekete vászon hátizsákomat hagytam, hogy barátnőm nővérének hat hónapos gyerekét levegőztesse. A szél közben a ház mögé vitte a kémény füstjét.
Nem akartam már a sétánk elején ott ragadni, hiszen még csak a befagyott patak ligeterdejében jártunk, ezért hirtelen futni kezdtem a dombon fölfelé, a tölgyes irányába, mintha üldözőbe vettem volna valamit. Közben cuppantáshoz formált szájjal, de a beszívott levegőt hosszan megsivíttatva, egérsírást utánoztam. Azonnal a nyomomba eredt, s izgatottan szimatolt mellettem a levegőbe, majd cserkésző futással megelőzött, s orrát a hó alól itt-ott kibukkanó fűcsomók fölé tartva, zeg-zugos kanyarokkal körberohant a terepen.
Végül megállt és rám nézett, mire én is megálltam, s ekkor hirtelen a ház felé kapta a fejét.
A ház a szemközti domboldalon most azzal a szelíd somogyi panorámával tárult elém, amit az innen elszármazók életük végéig tűnődve emlegetnek. Meg kellett állnom, annyira a hatása alá kerültem... Itt jártam az ELTE előtt az állattenyésztési főiskolára, itt működött az ország legjobb színháza és itt tartottuk őt, védencünket – láncon –, mert az udvarokhoz a patakkal határolt oldalon itt senki sem épített kerítéseket.
Ismét rám nézett, majd ügetni kezdett, de nem felém, hanem vissza a házhoz, s olyan gyorsan, mintha üldözne valamit!
– Istenem! Felsírt a gyerek! – hasított belém.
Ráüvöltöttem, hogy álljon meg! Torkom szakadtából ordítottam a nevét, de ettől csak még gyorsabban vágtatott. Most én is rohanni kezdtem s a szememet a teraszon hagyott babakocsira szegeztem. Olvastam, és vele is tapasztaltam, hogy a háznál nevelt farkasok, miután elérik az ivarérettséget, elveszítik félelmüket az emberrel szemben s előbb-utóbb megkezdik dominancia harcukat, mint most ő, az alig egy éves növendék e lázadással! S úgy véltem, a velünk szemben is lázadó farkas a gyerekekre még veszélyesebb! Egyre kevésbé hittem a "Maugli-történetekben" (s azóta dokumentálta a National Geographic TV-filmje is, hogy Indiában a farkasok időnként gyermekeket zsákmányolnak, ellentmondva az amerikai és az európai farkas visszatelepítésén fáradozó tudósoknak és természetrajongóknak). Én valamiért már akkor is úgy véltem, ha csecsemőt találnának a farkasok, fölfalnák, mégpedig, egy halálos fejharapást követően a has lágy részeivel kezdvén a lakomát (ahogy azt a National Geographic filmjében évekkel később valóban láttam).
Farkasunk a befagyott patakot, bár a kert alatt kiszélesedett, egyetlen ugrással ugrotta át, s már a hosszú telken inalt fölfelé, mikor én még csak a jégen óvakodtam, a legvadabb képzetekkel a fejemben. Tudtam: a következő pillanatban ordítani kezdek, hogy a háziak kijöjjenek, csak érjek közelebb, hogy meghallják. Egy pillanatig a lombtalan gyümölcsfák eltakarták előlem, de már ott is volt a teraszon a babakocsinál, és nagy lendülettel rávetette magát – a hátizsákomra. Abban hordtam neki az ételmaradékot a főiskolai menzáról. Aznap krumplifőzelék volt az ebéd fasírozottal. Mindig séta végén szoktam megetetni, hogy a kis erdőből könnyebben haza csalhassam. Már messziről láttam, hogy szétszedte a hátizsákot s valahogy a lekötözött fedelű fazekat is kiszabadította. Mert csak falt és falt vadul, miközben farkát behúzta hátsó lábai közé. A kicsi a babakocsiban nem sírt, úgy látszik, hallucináltam. A ház előtt, a kémény füstjének szagát megérezve rájöttem, a széljárás megfordult közben, s már nem a ház mögé, hanem elé, egyben felénk fújta a füstöt – és ezek szerint a fasírt szagát –, bár ezt csak a farkas szimatolta meg.
Fölértem én is a teraszra. Hagytam, hadd egye meg az egészet. Mindig meg kellett ezt várni, mert ha evés közben zavartuk meg, a kezünkhöz kapott. Láttam, a hátizsák csatjának szíját harapta szét, kicsit megtépte a vásznat is, mire a zsák szétnyílt, s már csak a fazék lekötött fedelének madzagját kellett elrágnia.
A kisbaba aludt. Persze – gondoltam –, a sírásra Ágota néni biztosan kinézett volna.
Zörrent a teraszajtó. Barátnőm édesanyja kilépett.
– Bundi – mosolygott – megéred a pénzed!
– Na gyere, Bundi – fogtam meg óvatosan a nyakörvét, hogy ládából rögtönzött „kutyaházához” vigyem és megint láncra kössem. Muszáj volt ezen a hülye néven hívni, hogy a háziak és a szomszédok elhiggyék: – kutya. Két hétre könyörögtem be ide. Miután a közeli faluból, ahol barátaim a ménesgazdaság udvarán tartották, el kellett hozni több tucat baromfi, néhány macska és a mezőőr kutyájának a megölése miatt.
Az állatkert két héten belül ígérte a szállítókocsit. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
