DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2828 szerző 37069 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Szabó T. Anna
  Fény
Új maradandokkok

Bara Anna: életbezártak
Nyári László: Kísérleti
Varga Árpád: apevák (No. 4)
Albert Zsolt: HAJNALI FRONT
Kiss Anna Mária: Pufikához
Szilasi Katalin: Várakozás
Petz György: Lomtalanítás fohász
Vajdics Anikó: Egy éjjel
Bara Anna: alteregók
Farkas György: Öregszik
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 25 perce
Albert Zsolt 30 perce
Szilágyi Erzsébet 4 órája
Bara Anna 4 órája
Vezsenyi Ildikó 4 órája
Kiss Anna Mária 5 órája
Szilasi Katalin 23 órája
Ötvös Németh Edit 1 napja
Petz György 1 napja
Farkas György 1 napja
Szalay Károly 1 napja
Pataki Lili 2 napja
Gyurcsi - Zalán György 2 napja
V Varga Zoltán 3 napja
Nagyító 3 napja
Szakállas Zsolt 5 napja
Kosztolányi Mária 5 napja
Péter Béla 6 napja
Tóth Gabriella 7 napja
Nyári László 8 napja
FRISS NAPLÓK

 Ötvös Németh Edit naplója 13 perce
Bátai Tibor alkotói naplója 1 órája
Hetedíziglen 3 órája
Qui? 6 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 9 órája
nélküled 12 órája
Bara 12 órája
leállósáv 20 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 21 órája
Anyu mesél 1 napja
Minimal Planet 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
törmelék 2 napja
történések 2 napja
mix 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: GULISIO TÍMEA RÉGI ÍRÁSAI
Legutóbbi olvasó: 2020-04-01 07:09 Összes olvasás: 3447

Korábbi hozzászólások:  
19. [tulajdonos]: Kis esti képek2015-10-22 12:42
Kis esti képek

I.

Tudta, hogy vége (Vagy csupán most kezdődött el!?). Már aznap, mikor... Mikor segíteni jöttek hozzá és nem kért belőle. Mikor...összerogyott volna, ha tovább marad vele az a leány egy helyen... Előtte ült a templomban s fohászkodott, miképp nagy dolgok előtt szokás, úgy leborulva. "Nem tudsz te semmit!!" - ha hangja lett volna, ezt ordította volna a szerencsétlen "Istenasszonya"... "Ha tudná mennyire, mennyire..." - sóhajtott halkan a leány és lemondón a kemény kövezetre huppant.
...
De egymást nem hallhatták, csak hogy az olvasón a szemek szégyenkezve össze-összekoccantak... Elnehezült matató cipősarkak a pad alatt, nesztelen kaparászó egérke-ujjak... Ciccenések, zizzenések, csenevész magvak hó alatt... Föl-fölrebbenő cikázó, egymás elől kitérő kergetőző két gondolat-cafat... Ebbe a kérlelhetetlen merészségbe bele sem gondolhattak; mint összeölelő köd a tanya-magányra, egyszerre rájuk zuhant. Hangyabolyként nyüzsgő kis életek összefutása a föld alatt, teleholdnál fölsejlő púderpamacs...

Adj, Uram...!
...
Könyörülj...!
...
Adj Uram, Teremtőm!
...
Lepleket, lefedőt;
takarót, lepedőt...!


II.

Zöld és kék gombszemek, örök rettenet fekete leple alól kikandikáló-sunyító boldog mécsvilágok. Nemkomoly kergetések, ajtóbecsapások, önfeledt szénabolya-hajcibálások, Miatyánkba és egymásba szunnyadások...Kelfeljancsi-pofozás, leidiótázás, felhúzott nózi, harcimacska-fújás, nyakba-paplanba harapás, oda-visszaadás-kapás...ujjcumizás, most megvagy és nem menekülsz leteperés, "Te ha választhatnál miféle állat lennél?", "Te már most is az vagy!" - mondom én. "Nem bírod a kritikát. Az anya tán nem szidja gyerekét?" "No de így?" "Ó hozzád képest semmiség! Te ördögfiók!" "Te tündér, kendősfejű boszorkám!" "Mogorva csúf törpöm!" "Királykisasszony, vadrózsa! Csipkerózsika, te tán most is álmodsz!? Akkor én leszek a herceg!" "Te ló! Te szamár!" "Rendben, pokrócod leszek, hogy a mancsod meg ne fázzon!"


III.

Tente, tente, ne félj, ami nyerített nem volt más, nem a sátán, csak az este rúgta tomporon a Szent Mihály lovát! Ideje a vonításnak, kaparásnak, sipákolásnak! Ne riadozz, még nem késtünk el, a világnak, Bogaram, jajgatásból sosincs elege! Pókhálós keszegseggen csúszkál az idő; hangtalan szánkáz a didergés és melle egyre nő, fia szó nem hallik, ledőlt már a fal, az ordítást, a csókos cuppanást visszaverő... Csak lelkünk mi egereket itat a csöndbe beleszipogva; csak serényen bolyongjuk a Papnövelde utcát körbe, keresztül-kasul, mint útvesztőbe csavarodott süketek vakok... Kezünk lábunk nem sajátunk, ránk ült a Dec-ember, a fagymagány celsius-fogaival belénk kapott... Édes, minek izzunk? Mégis minek?... Azért kiterítlek; párálló testünk langy bölcsőket olvaszt a havon.


18. [tulajdonos]: A szürke autó2015-10-15 15:04
A szürke autó

I.

Szeptember eleji édes-rohadt almapotyogás a ministránskertben, nyárutó levélillatzúdulás. Hetyke gyerek-főiskolások a papudvar dudvagyepén feküsznek, henyélnek; hasukat süttetve henyélnek, ki nem számított s oly nyugodt jövő felé unottan húnyt pillákkal lanyhán tekintve...Oh, hol van még bármi, mi fontos lesz egykor? Játszani jöttek - gyermekségük utolsó kis pihelélegzetei - a zöldben indiánugorva, fogócskázva, bőrfocizva piszkos rongyos cipellőben. Tüneményes elbotlások...hentergő párducvadságok...Nekik ma még, de csak ma; ma még minden megbocsátható. S a komoly reverendás urak csak néznek, csak mulatnak. "A kis csalafinta!" - böknek egy fiúcskára, "Ó, ez ám a jövő tudósasszonya!" - böknek egy szemüveges leányzóra. "Tudós ám mint mink, kedves barátom!" - meghatottan, szemlesütve..."Mi sokat térdepelnek, mi lelkesek, mit összveimádkoznak, a kis angyalok! Csak el ne fáradjon a kis térgyök kalácsa!" "Mibe, a lány után járkálásba? Hisz gyerekek még!" S egyikük, egy ősz öreg köhhintett, vagy tüsszentett, netán nevetett (?). Maradjon ez az ő titka most. Térjünk a komoly dolgokra...,
Egy szürke autóra...
Kíméletlenül bevágódott a szent csöndbe. Meggyötört növő gyönge füvet, hullott gesztenyét, dagasztott lucskot, sarat, senkire se tekintettel, csak úgy...
De felháborodásnak nyoma sem kelt utána...Annyira nem számított...Jönni kellett, jött hát...S úgy, hogy az neki is fájt...Ez a szívszakasztó egyformaság táborról táborra, ez a mi sem magától értetődőbbség, hogy itt van, mint egy darab bútorfa...Aki nélkül semmi nem lenne itt most, és aki valamiért - talán éppen ezért? - mégsem számít. Senkinek...
Maga alá rántott a rettentő, a szürke, az üresen vészterhes ordító kerék...Síró nyálkás giliszta sebzett vadak haláltusa-zsámolyaként...Visongott a gumi, üvöltött a fék...
Kiszállt, kivetődött az a Valaki...Már vártam...Dermedten és sokáig vártam. Őt vártam rég.
Becsapta az ajtót, undorodva, mindentől mindenkitől undorodva indult útnak...Ment, elszánt előrehajtva, döfő drótfürtökkel ment...Nyársradöfött azzal az acélmerev szemével, fújtató világ-dühével...
Azelőtt - (de mikor volt az már?) - megfogadtam sokszor; a kékszeműt s a múlhatatlan fagyot elkerülöm...Élni akarok...
....Jönnie kellett, hát jött. Kíméletlen...
Péncélosan, fojtó-szótalan...Összezúzott légvárakkal...bástyadöntögető szellemekkel, megkötözött-szétfeszítő vágyakkal...
És kivasalt szelid udvaromra kiváncsi pihék, gyöngyök, hajak..., sokan,...egyre többen..., hulltak, hulltak, hulltak...

II.

Tábori este. Egymás mellett, fölött, alatt rendben sorakozó hálózsák-hadak. A kicsinyek napuk minden piszkát lemosva, Miatyánk után így, magzatpózban tértek a megérdemelt nyugovóra. Lágy takaróba simulás távol otthontól, fivérektől, nővérektől; friss-dohú messzi erdei zamat, fáradt dunna-szuszogás, a csöndet kedvesen megtörő egy-egy horkanás, reccsenő fordulat; merészen idegen ölelő odú. Egyetlen leány leledzik kínzó verejtékben, sértettségben még...Ő, az elsős, az elsőtáborozó...Többet tud ő már, mint az összes többi...megütötte és megcsókolta az a nyárutó délután...Megsápasztotta annak a különös Valakinek zsibbasztóan fájó, felrémlett pirossága...
Emésztő feldúlt szereteszálló parázs...összevissza futó lábacskák..., óceánba vegyült patakbuzgás...Lehullott sárga, vörös, zöld almák, mézesposhadt körték, összvefolyt lekvár a szájban, egybekondult harangok, néma halkulás feltörő sóhajok...
Boldog drága semmittudását elvitte a nagy, az az íveshátú szürke autó...
Hová vitte vajon?
Hókirálynő birodalmába, az Észak jégtükrű sarkára? Kietlenül szétperzselt szavannára? Sűrű vad bozótba, a láthatatlanba a hallhatatlanba, párába, a kéjes gyömbér, a nyers pálma, a rengeteg fűledt-bódító rókaszagába?
Csoda-virágkehelybe, gyöngyös patak sodrába? A fel-felbuzgó életbe, az el-eltűnőbe, a föld alatt, a páncél alatt maradtba, a bezártba, a kitártba, az egyesülésbe, a szétválásba...
a miértbe, a majdnembe, a mégsembe és a talán sohába (?)... A szépérzék ébredésére és alkonyára...Az Édenbe, a kétségbe, a tudásba, tündérörömbe, az arculcsapásba, a simogatásba, az elfedésbe, a csupaszságba...
Maga sem tudta hogy esett és miért, de attól a naptól nem lehetett az semmi, mint eleddig...Az a szürke bűvös, az a mindent szántó, megkívánó, bekebelező autó...Az a hevülő őrült motor, az az éhesen tátongó üresség, öntengelyén pörgő iszonyatos kerék...
Pörgő-forgó mindjárt kiguruló. Vezető kéz, téboly...A fék, vajon az a fék meddig tart még? Meddig feszíthető fürjre az íj?
..............................................................................................................................................................................
Akkor ér legmesszibb a szál, mikor közel szakadás. Madár dalol a csúcson, ha fűrész dönti a fát.


III.

Vagyunk két mindenen kívüli két mindenre vágyó, seholsem-királylány mindenütt lenni szánó, örökkön futó-elakadó szánkó, ős álmatlanság ébren szunnyadás, két kis magánvilág két oltári világtalanság, ... férfi és nő, nap és felhő, a jég a hő, a véső a kő, az erdő a tűz, vadász és fürj, íj és tegez, kép és keret, a tűrő a bántó, a gejzír a nyártó, mindig más, eggyé váló...





17. [tulajdonos]: Zöld2015-10-10 16:31
Zöld
I.
Az ördög puha fűszín díványon, egy takaros fakereszt alatt találta. Vagy már akkor, ott, mikor meglátta azt a valakit a kápolnában? Mikor az ő pihe lélegzetét hallgatta Isten szava helyett? Mikor őérte és előtte esett térdre, borult imára!? (Nyomorult lélek, kárhozat, kárhozat!) Kiszáradt ajkait véresre csókolja a kín. Kicsi piros kígyócska egy kiterjedt örökzöld ága-bogában…
Az órára nézett, félig aludva, szórakozottan babrált egy hajfürttel, bosszantotta saját nyaka-csiklandozása. Tik-tak, majd ging-gong, a Székesben harangoznak. Párnára hanyatlik, nem, még nem indulhat a bálba. Így nem… Összeszedni, felöltözni, fátyolpróba, még nem, nem megy…erőt gyűjteni, lelket önteni. „Ó, csak ne nyomna úgy a takaró, a fojtogató, érdübörögtető pára! Régmúltak ködderengése, új táncok sebes bokájú fel-felrugdalódzása. Kapálódzik, kalapálódzik, lüktető potrohú, hátára fordított bogárka. De még a féreg is az Úr tenyerén szunnyad és – ha alantas tettre adja fejét – számon ki kéri az oktalant? Egyszer és mindenkorra végem, de most vagy soha!” – azzal a zöldmintás, fehér keretes képet a dunyha alá csúsztatta. Nem, nem lopott, (csak az égről arcára hajnalpírt), távol álljon, dehogy! Tőle kapta, azaz bizalma jeléül, hogy továbbadja a jogos nyertesnek tombola-csomagban. „Nem” – dünnyögött, „nem fog feltűnni hogy esetleg eltűnik, és ha ott lesz is a bálon, csak ő tudja…Jaj, szánalom, hová jutottam!” De nem, semmiképpen nem jó helyen van az, még ráfekszik, megnyomja, durván összeroppantja. „Tudom, nekem adta, hogy csak csel volt a tombola! Csapda? Én ostoba! Tán jószívű adomány, hogy ha másképp nem is, hát ekképp magamnak tudhassam! Én, csakis én vagyok a jogos tulajdonosa! Isten a tanúm, hogy nem akarom…és mégis. És mégsem, nem merem. Nem, nem és nem! Gyáva vagyok, gyáva, magamhoz is mostoha. Itt se jó, még meglátják az ablakon át, ha betörők jönnek, ellophatják! Mindenkinek ő kell, az enyém! Enyém? Nem, Istenem, csakis a Tiéd! De ha egyszer úgy lennék a keze, a lába, letaposott csizmácskája, füzeten a tintapacája!? Csak lennék, csak lennék valaki, csak ne lennék őrült megveszekedett állat, kötözz le Uram, - ha megállítsz vigyázz -, kegyetlen süvítő vonat vagyok, hiába!”

II.
Most már nem kerülhetik el egymást. Ketten beülnek a piszkos színű autóba. Eleget vártak. Életük legvártabb, legbátrabb napja. A szürke kocsi idegesen kanyarít, ostorként belehúzva a lagymatag sárba (középszerre hígat pottyantó madárpalánta). Az ágostontéri templomnál találkoznak. Pityke fehér nyaka köré csavarít egy almazöld kígyót: meg ne fázzon, el ne ázzon – a sálat. Zöld…Akárcsak minden fény és selyem abban a bizonyos, elmúlt és múlhatatlan bálban. Lucskos a tél, de ha tovább bírná önfegyelmük, félbolondan, üvöltve vagy megnémultan mennének a tavaszba-nyárba. Még talán idejében, gyerek az este, az időmanók öblöseket dobbantva hatra járnak.
Mint testetlen lidércek a havasi éjszakában, úgy suhannak. Nagyokat nyelnek, egymásra pillogatnak, közben zöldből vörösre festi őket az alkonyat. Mihez kezdenek most? Elindultak, de hova? A hely nem kétséges: Hadovár utca. Lopva lesnek egymásra – most is csalnak, mikor már mindent szabad – onnan ide, innen oda, ide-oda, ide s tova… „Hová megyünk? Hova??” El a gonosz emberektől, papi berkektől, kiváncsi csillagszemektől, el a susogó sövénytől, a minden-hírvivő folyótól, el az ablakátlátszóságtól, kutyacsaholástól, el a világtól, Életbe a világból! Isten háta mögé, hol a harkály sem kopácsol, el, el, el, puha ágyba, félhomályba, felettük rőt fényt himbál egy ósdi lámpa.

„Beléd és belém, belénk feledkezünk, kapkodva levetkezünk, párosával mély, pirosló gödörbe vígnevetve beleesünk…!”


16. [tulajdonos]: interjú2015-10-06 15:03
egy rendhagyó interjú velem:

http://librarius.hu/2015/10/05/a-leszbikus-szerelem-tiltott-utjai-interju-gulisio-timeaval/

Olvasói hozzászólások nélkül
15. Fütymilla: Buzeráns2015-10-02 17:13
Egy hatalmast faszt kéne nyomni a szádba, hadd fintorogjál te ócska buzi. :(

14. [tulajdonos]: A hangos szerelmese2015-10-01 13:33
A hangok szerelmese



I.
Péterről

Húszéves volt. Az ágy szélén ült, gondterhelten pödörgette épp csak pelyhedző, szemtelenül kicsi bajuszát. Unatkozott? Nem, ez csak a látszat! Világraszóló csaták dőltek el benne valahol mélyen, maga sem tudott róla. Kellett neki a magány, a csönd, a szünet. Hetet ütött az óra, légy dönögött a lámpa körül, hitvány, soványka. Neki-nekicsapódott a búrának. Majd csatlakozott hozzá mégegy, nagyobb, kövérebb. A fiú ámulva figyelte muzsikájukat, mint mindent, ami füllel felfogható a világból. Valósággal táncoltak a legyek: a kicsi előbb nagy ívben kerülte ki a másikat, majd szűkült a kör. Villódzott, sistergett az eddig megbízható fényforrás. Péter – így hívták őt – ümmögve tett le egy könyvet, majd újba kezdett. Hamar kivégezte azt is, sarokba vágta, már nemlévén többet hozzá köze. Semmi sem volt neki elég és főleg nem elég jó, többre vágyott, gazdagabb olvasmányra, és tudta azt is, hogy könyvekből nem tanulhatja meg az Életet. Közben haladt az este, valahol messze veszettül csaholtak a kutyák, „talán a telihold miatt”- gondolta hősünk, aki mindig is hajlott a regényességre és szerette a misztikus meséket. Egyik kedvencét, a sellőkről szólót nagyanyjától hallotta még réges-régen. E legenda szerint halfarkú, nőtestű lények lakják a tengert, és az arra tévedő, magányos halászokat földöntúli énekükkel egyre mélyebbre és mélyebbre csalják a nyílt vízen, egészen odáig, mikor már nincs visszaút. Péter százszor hallgatta meg e félelmes történetet, még tizenévesen is gyakran álmodott sellőkkel, félredöntött párnatollas fejjel hallgatta, amint azok fülébe sóhajtoztak, dúdoltak és karonfogva úsztak vele az édes semmibe. Egyedüli gyerek volt – kis királyfi gyöngyös palotában -, csupa jót kapott, mégis úgy érezte, elmulasztott minden jót. Ugyanis csak kétszer rúgott be úgy istenigazából, másnap pedig csak egyszer hányt… Soha nem maradt ki éjjelre, csak kollégista korában, de akkor sem, hisz éjféli kakukkszóra ágybacibálta magát. Ja és egy szál cigi, még pár slukk, ennyi a húszéves lajstrom, meg hogy egyszer majdnem betörte mérgében az iskola üveges kapuját. Hiába akart, nem tudott rossz lenni. Tizenhárom éves kora óta szüntelen szerelmes volt, reménytelenül és nagyon. Egy lánnyal járt is kéz a kézben, azzal éppen, akit nem szeretett. Kíváncsisága hajtotta mindig úttalan utakra, s legjobban azt fájlalta, hogy igazán még sosem tévedt el. „Majd egyszer”- ismételgette – „majd egyszer! Egyszer, de akkor végleg.” A nagy bohémek sorsáról ábrándozott: szivarról, snapszról, rulettről és nőkről, hogy mikor hajnalban zár a kávézó, halva találják egy asztalra dőlve, ifjú nyakán kihűlt rúzsnyommal. A meg nem értettséget – mint a művészlét „kelléktárának” elengedhetetlen darabját - óvodáskorától tanulta… Nem játszott a többi gyerekkel, ha mégis, hát sosem veszíthetett. Vagy csalt, vagy toporzékolt. Távolról figyelte a focizó srácokat, hallgatta cifra káromkodásukat, cipődobogásukat a kemény aszfalton, a bőrlabda üreges puffanását. Előbb tudta, mikor lyukadt ki a drága játékszer, mint a többiek. /Mulatott mindenen, aztán keserűn lefittyedt cseresznye-szája széle./ Hol lenézte őket, hol irigyelte önfeledtségüket. Kérdezett tőlük ezt-azt és boldogan kacagott, ha aznap épp a szokottnál kedvesebben bántak vele, mesélt nekik erről arról, de nem értették, otthagyták egyedül. A síkos pálya közepén állt rövidnadrágosan, árván, az őszi szélben baljósan susogtak barátai, a száraz falevelek. Gyakran elbújt az iskolaudvar gondozatlan dzsumbujába, hitte, csak ő ismeri ezt a „vidéket”. Szörnyeket képzelt oda és mindenféle nagy, rejtélyes állatokat, keveréklényeket, beszélt velük, vadászott rájuk. A vadászat régi vágyaként újra vissza-visszatért kis barkácsolt nyílvesszők, ügyetlen íjak képében. Piros, lemoshatatlan zsírkrétával firkálta teli a zöld játszóteret. A könyvek és a rajzpapír volt mindene, órákig elült fölöttük, közben fütyörészett. Nem azt ám, amit az óvónéni tanított, nem! Saját véletlenszerű nótákat, melyeket senki nem ismert, próbálgatta vékonyka hangját, tán így tehetett valaha a kottától mentes, teljesen szabad ősembergyerek. Komoly, fájdalmas, lassú dallamokban ringatta magát. Gyurmafigurákat készített tucatjával, hogy fogpiszkálóval szitává lyuggassa őket. Így lelte halálát bálna, disznó, csibe és finoman kidolgozott agancsú szarvas, minden. S ha apró élőlényt látott, nyomban rabul ejtette. Érdeklődéssel és remegve hallgatta, mint sír a cincér ha hosszú csápját letépik, hogy reccsen a halomba szedett krumplibogár, ha rálép és cipője orrával szétdörzsöli. Hogyan nyüszít valósággal a csiga, ha a só töpörödöttre csípi. A hang volt a lényeg. Siratta őket és mégsem tehetett másként. Mindenáron rossz akart lenni. Játszott egész nap, de nem úgy, mint a többiek. A „nagyok” közé furakodott, óvónők szoknyája alá lesett, mosodába, konyhára levakarhatatlan pincsiként követte őket. Rengeteget kérdezett. „Ki az ott a falon?” – mutatott a híres, Rőzsegyűjtő asszony című festmény posztermásolatára. „Boszorkány! Látod, bibircsókja is van ám!” – ijesztgették a konyhásnénik. E naptól fogva igencsak figyelni kellett a kis kópéra, be ne lógjon a nagy, forró fazekak és szúrós fanyársak közé a kamrába. A sellő után a boszorkány lett új szerelme. Mindenhol őt hallotta, gunyoros, vénasszonyos, rikácsoló heheréje bizsergett fülében. Sötét, piszkos raktárakba vágyott, múzeumba ahol koponya van és kitömött farkas, nagyapa garázsában, nagyanya maradék fonalgomolyagai között is őt kereste. Mintha szeretett volna félni. Különös gyermek volt: okos, szép és tehetséges. Csak az anyja nem volt elégedett vele. Mindig és mindenhol más akart lenni, mert valójában más volt. Szülei pedig azt várták, hogy felnő, megkomolyodik, megállapodik, ahogy szokás, családot alapít tisztességben, rendesen. Felnőtt hát. Középmagas, sima barna hajú ifjonc, cinkos zöld szemekkel. A végletek izgatták. Öröm és kín, jó és rossz, szép és csúf. Olyasmin merengett, amit legtöbben észre sem vesznek. Régóta ismerte a titkot, miszerint semmi és senki nem az aminek, akinek látszik; más és több. Furcsa és érthetetlen volt számára a világ, egyszersmind észveszejtően izgató, akár egy kinyitásra váró tündérszelence. Tchaikovskyt hallgatott, majd Brahmsra állította a lemezt: lágyság és durvaság kavargott, szeretkezett benne. Keveset beszélt, sokat lustálkodott, vézna volt és halavány, mégis valami kimondhatatlan erőt hordozott.
Szóval ágyán ült és olvasott. A vaskakukk elkongatta a tízet. Ásított a nagykamasz és az éjjel. Vak, süket, csillagtalan éjjel.

II.
Részletek Péter naplójából

2009. dec. 24.
Tegnap a rendcsinálás forgatagában kezembe került – sok vacak „sláger” után - egy figyelemreméltó kazetta városom nagyhírű kórusának két és fél évtizedes felvételeivel. Mára, szentestére tartogattam, fényesíteni az ünnepet. Az első néhány dal átlagos Kodály népdal-feldolgozás volt, már szinte unatkoztam, aztán... Egy Handel-szerzemény szopránhangra zongorakísérettel. Angyal, más nem lehet. Földi asszony nem énekel így, tán csak a sellők, akik márpedig csak a mesékben léteznek. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, ekkora gyönyörűséget egyszerre. Kimentem a mosdóra, szégyelltem sírni. Egy daltól, hm, különös és érthetetlen… csak egy dal, mégis, egy kazetta semmi egyéb, ezret hallottam már. Mégis, hmm…

2009. dec. 30.
Kedves Naplóm, szilveszterkor kívánni kell, és nekem nincs semmi kívánságom, üres a fejem és kiszállt tagjaimból az erő…Illetve mégis kívánok valamit: ha csak egyszer látnám Őt, aki énekel! Csak egyszer!!!

2010. jan. 1.
Tegnap éjfélkor ólmot öntöttünk. Szüleimé és Tomié csupa kivehetetlen alakzat, az enyém viszont egyértelműen hangjegyforma volt kerek fejjel és szárral. Persze a többiek nem így vélekedtek (miért is értenénk valamiben egyet?!): „Peti, hülye vagy, mindenbe azt látsz mostanában, múltkor a falon egy penészfoltban is!”- röhögött pajtásom, aki egyre kevésbé érdekel. Igazából azért hülyéz le, mert nem hógolyózom vele, de kéremszépen nem vagyok már gyerek! Gyűlölöm Tamást amiért folyton zaklat, nem hagyja egyedül hallgatni a zenét, - azt a bizonyosat - durván dörömböl az ajtón, hát persze hogy ráordítok hogy takarodjon. Mit képzel magáról?

2010. jan. 15.
Ma falhozvágtam Tamást, mert pacsirtának hívta Őt. Pacsirtának!! Egy madár, egy állat! T.-t végérvényesen száműztem életemből. Így ráérek a FONTOS dolgokra. Terveim vannak. Naplóm, még előtted is titok!

2010. márc. 14.
Elmentem hát a koncertre. Ott voltam, igen. Alaposan felkészültem előtte, mindent megtudtam Róla, amit lehet. Hiteles forrásból. Lesújtó, hadd ne mondjam. Szóval gonosz. Nagyon. Hát így néztem elébe. Harmincéves fotó alapján is messziről felismertem, csak plusz 20 kilóval, pár ránccal meg egy jókora bibircsókkal „több”. Jó előre feltérképeztem a terepet, hogy ha kell el tudjak bújni. (kár hogy maga elől nem tud az ember!!) Féltem, mert a gyerekkori sellőmese jutott eszembe. Ne nevess ki, Naplóm!
Jött, én már ültem egy elölsorban, az ajtóban láttam meg. Bordó kórusegyenruha, egész vérszínű, komoran csábító. Nagy, ingó, kibomlott rózsa az egész nő. Léptei ritmusa elárulta sántaságát. Ajjaj, a patáslábú ördög maga – gondoltam, de csak meredten bámultam magam elé, nem vett észre semmit, még jó, hisz nem ismer (még!). A koncert nem volt fényes, de alig számítottam jobbra. Őt nem hallottam, úgy dübörgött egy ér a fülemben.
Nem értem magam. miért hallgattam a szalagot elnyúlásig, miért nem tehettem le egy percben sem, miért nem engedelmeskedett a lábam mikor órára indultam volna, miért csak ez, csak Ő vigasztal meg? miért kerestem éjszakákon át fotókat róla az interneten, miért kerülgettem a háza környékét, miért játszadoztam féligmegnyomósdit a kapucsengővel? miért kerestem ki a telefonkönyvből egyáltalán a címét és a számát? miért??? miért nem hagy békét nekem!?? Naplóm, erre felelj.

2010. ápr. 1.
Anyám szerint szerelmes vagyok, azért nem értettem az áprilisi tréfát. Pedig nem. Ha célbalövök mindig annak a nőnek csúfondárosan vigyorgó fejét képzelem a tök helyébe és ilyenkor találok is. Ez lenne a szerelem? …

2010. máj. 3.
Ma vettem először igazi íjat a kezembe. Elmondhatatlan! Hogy suhan, vágja a levegőt és amikor bevágódik (a tehénbe)..! Uhh!! feláll a szőr a hasamon olyan jóóó! Azért nem pisztolylövészetre irakoztam be, mert ott fülvédőt kell használni és attól nem hallanám a dúdolásomat (fene azt a fránya dallamot!), enélkül ugyanis mostanság semmi nem megy. Már kezdem megszokni. Velem él, vele élek. Óó, az a metsző bevágódás…Megjegyzem, a bocibábu meglehetősen K.-ra emlékeztet pisze orrával, bamba bogyószemeivel.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - --

2010 aug 7
érdemes leírni, olyan furcsa álmom volt. a legyek miatt. csak miattuk lehetett, majdnem elaludtam mikor fülemre szememre és számra szállt egy, hiába csapkodtam nem hagyott el, reggelre véres lett az arcom, megöltem gondoltam de vígan tollászkodott de az nem az volt hanem egy kisebb és a homlokomon karmolásnyomok a körmöm alatt fekete. a boszorkány, a boszorkány csak ő lehetett!! bepanaszoltam apámnak és az eredmény? Szigetvár…Pszichiátriai Intézet
nem értenek
szóval az álom: fedett strandra mentünk anyámmal kettesben, forró gőz, kénszag fojtogatott és húzott mélyebbre, a víz tiszta volt, elmerültem a termálmedencében. ám közvetlen mellénk egy őrült kerékpáros csapódott a vízbe, már előtte éreztem kerülgetett a süvítő szele de anyámnak nem mertem szólni nehogy megijesszem. a következő kép hogy egy pinceszerűségben feküdtünk mint menekültek anyám és én meg még sokan összetömörítve a hideg kövön rongyokba bugyolálva, valaki lábamba kapaszkodott anyunak hittem de más volt elváltozott lefonnyadt szemüvege gonoszul vicsorított kapálóztam nehezen engedett el. valahogy egy házhoz jutottunk, megkerült mindkét szülőm egy kertesházba kopogtattunk üresen kongott pengőcimbalom, ebben a házban nincs szeretet engedjenek be hát, K. férje nyitott ajtót súgtam ijedten menjünk mert kijön a felesége beléptünk a vörösfejű férj eltűnt, ott volt Ő én alig ismertem meg ősz volt és öreg anyám nem félt mert azt mondta hogy K. az nem lehet nem is hasonlít Hozzá. te tudod hagytam rá. száraz maradék krumplisésztával kínálták apámat csak meg ne mérgezzék gondoltam álkedvesen kinéztem az ablakon amit láttam egy csövekkel körülvett placcon szürke sárga piros gyárépület Tesco hátulja talán, undorral fordultam vissza ellágyultam zongora szólt értéktelen kuplé a férj az biztos hova lett a vén pianínó nínó az előbb még itt volt. ne énekeljek kért anya hamisan éneklek nem tanultam ne szégyenítsem pedig de jólesett volna. bolond fiú szaladt az udvaron macskák kajájából enni kért nem kapott szegény szegény fiú velem egykorú. valahogy eltűnt a ház vagy mi vagy csak én de ennyi volt. kész. fölültem az ágyban reggel tíz óra ebéd vagy tízórai pirítóskenyér,,, már egy ideje legjobb átaludni a napot pedig nem vettem be amit adtak az altatót csak fáj az ébrenlét,,,
senki senki nem ért meg

2010. szept. 1.
Kinn vagyok! Szabad vagyok! Feketerigók beszélgetnek a kertben. Rendben vagyok! Nem is voltam bolond, egy vén szipirtyó szemmel vert, tudom ki, a koncerten. Rájöttem az ellenszerre: kutyaharapást szőrével, hallgatom a kazettát szabad perceimben, amiből a baj kiindult, hátha megengesztelődik. Nem bánt már álmomban sem, és ha névtelen hívásom érkezik, néha elhiszem, nem Ő az.

2010 szept 14.
Kedves Naplóm szerelmes vagyok senkinek nem mondhatom el így csak nekem árthat a bibircsókos boszorkány. Milyen mulatságos hogy épp belé estem hehehehe… Enyém lesz és tanítania sem kell egy csókkal átadja a hangját mindig ilyen lágy koloratív szopránt akartam minden vágyam így teljesüljön. És ha lefeküdnék vele tudom nem haragudna se rám se a többi jó emberre, igen így kell lennie…a nagycombú. A Bibliában meg a Koránban az áldozat kellemetlen máglya birka helyett torkvágás hát bebizonyítom nem így van az enyém lesz és boldogság lesz hang lesz minden élveteg sikoly egy tiszta kvint a világszimfóniában de csak ha távozott belőle a sötétség még nemtom hogy de kiirtom belőle nem bántom semmiképp olyat csak egy őrült tesz kikérem magamnak.

2010. okt. 6
Az aradi vértanúk napja. Az egyetemfolyosó vérszín rózsával kirakva. Ó, a mártírok emlékezete…! Szokásos ünnepség, untam. Egy tüske beléfúródott a kezembe. Ha nem lennének céljaim, messzire nézőek, ki sem bírnám ezt a semmittevést. Egyik óra a másik után, ebéd, kelletlen társalgás, szieszta, takarítás, stb. stb. fürdés, ágy, pakolás másnapra pfujj könyvek pfujj ecsetek, nem lehet, hogy bármi elterelje figyelmemet a tervről - sokan mondták fiam amit elkezdtél ne hagyd félbe! Nem is fogom, nem szabad már nem lehet, figylemeztet a hang az összes, otthon utcán tanteremben a zeneiskola ablakából kacskaringózik fülembe, nem nem várj csak boszi nem felejtlek el, megigéztél mert kellek neked csak én éppen én kellek neked friss husi, de te vagy a nagyobb falat. Ostoba, az lesz amit én akarok, nem ismertek el majd kénytelenek lesznek mindenki mindenki csak néznek néznek.
férfi vagyok nem akármilyen

2010. nov. ?
rohadt K.!!! hagysz megfagyni és az ablakon ki sem nézel két órája állok ajtód előtt és nem figyelsz és nem énekelsz. légy átkozott de ki átkoz meg ha atyád maga az Ördög??
kockás füzetre fagyott kezem
várok várok várok

2010 dec 19
anyám az agyamra megy váltig állítja azért a nőért letagadom a családom megtagadom őt és az Istent. hívő vagyok, anyás stb. hogy állíthat ilyet? a Szentírást gyakran olvasom. egyik kedvencem Péter története. csak mert P.-nek hívnak? Péterre bízatnak a Mennyek és Poklok kapui – rá aki bőrét féltve háromszor megtagadta Krisztust. mire a kakas megszólal… ebben nem hasonlítunk! viszont szilárd és józan vagyok akár a kövek (a „petrosz” görögül sziklát jelent). semmi bajom. abbahagyom a gyógyszereket.
Isten útjai kifürkészhetetlenek

2010 dec 24
fehér karácsony a takaróm is ezzel a színnel teli mint a festék öhh minek nevezzem szertefröcskölve egy absztrakt művész ecsetje ecset teje által hát szivem az történt hogy walkman a fülemen más a kezemben egyedül voltam egyedül teljesítettem be
nő után nézek k k k k k k
A NŐM után nézek


2010. jan. 1.
ÚJ ÉV = ÚJ ÉLET!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ÉLET – VÉGRE


2011. jan 6
mennem kellett mentem hát tudom hol lakik naná a szerelmem a hangok királynője herceg leszek nincs lovam semmim se de kell a csók az ölelés a comb a fenék kell kell kell
emészt dúl a gyűlölet ki tudja hányat mérgez még meg magával a gondolatával a csicseri szájával hányat??? megváltásért kiált a világ de még nem tudom hogy lesz kicsi vagyok ehhez mintha most lett volna hogy ágybapisilésért megszidtak és büdös kölyök belőled nem lesz semmi pláne nem férfi de megmutatom meg biza
íme a terv:

1.     a magam megváltása – irány az ágy bum bum re ce ce orgazmus sikítva mint a filmeken de hangja enyém örökre he he he meg kell tisztítanom hogy eredeti legyen

2.    K.-é – kárpótlást fizet minden rosszért amit életében elkövet tett magnón keresztül elcsavarta fejem megőrjített a kór a levegőben fülről fülre terjed megnémul bűnhődik még üdvözülhet


3.    a Világé – egy ének a Handel kiszabadul az éterbe szétrepeszti az eget elszabadulnak a palackba zárt szellemek boszorkányok seprűnyelen vérpatakot öntenek mindenkit vörösre festenek K kövér hasa is szétdurran a hangtól mint luffballon és látjuk nem igazi ember volt hanem csak rongybábu ekkora gonoszság vicc ilyen rossz földi lény nem lehet – konfettit szór szét szivárványformába rendeződik csalódnak a döglegyek szárnyuk messze surranása visszhangos sellők éneke éneke az Úr Lelke a ringató vizek felett majdnem anyaöl anya öl

AZ ÚJ A NAGY KEZDET ! ! !


2011 már 15
forradalom!!! forradalom!!!4 forradalom!!444


2011 ápr 1 ?
végem. nem tudok visszafordulni. most vagy soha. nem tréfálok. nem. naplóm, lehet hogy elbukok a harcban. erős az ördög.
csak a jót akartam KYRIE ELEISON…! csak a jót akartam csak akartam


III.
Zárlat

Alaposan kifényezte új kerékpárját, nem vett bukósisakot, ezúttal a lámpákat sem szerelte fel. Utoljára ellenőrizte a féket, rutinból, iszaposzzöld szemekkel az útra meredt. Az elején még félt, össze ne olajozza a keményre vasalt dandy-öltözéket, majd semmivel sem törődve a „gázra” lépett. Úgy érezte, fogy az ideje. Nagycsütörtök délután. Péter gyermekkorában sok szép festett tojást tört el, a húsvét misztériumát szerette, de nem a szokásokat. A tojásnál többről szólt neki az ünnep. Most meg sem nézte az ablakokba akasztott barkadíszeket, dolga volt, sietett. Minél előbb túlleni azon, ami jön. Ami jön, bár még nem született meg az időben, de már valahonnét elindult és valahová kérlelhetetlenül tart. Összemosódtak a házsorok, akár az üstököscsóva titokzatos-kívánós letisztult éjeken. Megállt, lehajtott fejjel, mint aki búcsúzik. Hozzá készült, a boszorkányhoz, az énekeshez. Remegett. Felderengett egy bölcsödés emléke. Jobbanmondvba egy régi különös hangulata nyúlt át az eltelt másfél évtizeden árnyékkarjaival: Petike legkedvesebb hosszúhajú gondozónőjének nyakában ülve, egy fürtbe görcsösen tekeredett babakezekkel egy poros-dohos, alagútszerű, talán raktár vagy pincefolyosón hatolt keresztül. Sötét volt, félelmetes, de naponta kérte, sőt követelte. Több évtizedes, kiszolgált, félszemű, lábatlan bábokat látott; farkast, feketemacskát, hófehérkét, kitömött baglyot és mindenfélét ami kivehetetlen volt, s így a képzelet által nagyon is kiegészíthető. Bevizelt ijedtében, mégis a délutáni alvás helyett a titokzatos helyet maga elé idézte. Otthonra lelt a kidobott, észrevétlen szunnyadó kacatok körében. Egy időben rögeszméjévé vált, hogy ami élettelen tárgynak tűnik, annak, ha nem látja senki, ver a szíve és pislog a szeme. Sosem adta fel, bár százszor, ezerszer meglepte a pettyes plüsspárducot, szőnyegen kúszva vadászott rá, ledöntötte, magához ölelte, hogy feleljen, kérlelte. Mindhiába, nem élt, nem lélegzett…
Lemorzsolódtak az utcák, elfogyott az út. Megérkezett. Akár az egykori iskolaudvar, olyan bokros környék, csak nyírtabb, rendezettebb. Íme, a ház! Letörölte homlokáról a hideg verítékgyöngyöket. Hogy is legyen? Épp a lényegről feledkezett meg. A lakásba hogyan jut be? Egyelőre belopta, mint egy vadat, lassan, csendben. Muskátlik a párkányon. „Az álszent!” – gondolta. „Még hogy aki a virágot szereti, nem lehet rossz ember?!” – fortyant fel benne. „Persze, hisz a szín és illat csalogat, na megállj, adok én neked!” De azért magában csendesen azt is meg kellett jegyeznie: „éppen mint a nagyi virágai”. Nem sokáig nézte a névtáblát, félt, hogy inába száll a bátorsága (a gyávaságtól irtózott), hát gyorsan, határozottan verte a súlyos faajtót. Ő nyitotta ki. Péter vigyázzba állt, tűrte a kíváncsi, metsző tekintetet. „Jónapot kívánok! A férjéhez jöttem, fontos ügyben. Itthon van? ” (csak remélhette hogy nem) Ártatlan kifejezést erőltetett arcára, de kéjvágyó és bosszúszomjas szemeit nem takarhatta el. A kövérkés, idősödő, mégis gyönyörű asszony gyanakodva méregette a zavartan udvarias fiatalembert. Mintha látta volna már valahol. „Alig félóra, és itthon lesz. Megvárja? Fáradtnak tűnik, ha szeretne, üljön le!” Kedvezőbben nem is alakulhatott volna a helyzet. Azaz, mégsem… Letelepedtek a régimódi, biedermeier stílusú nappaliban. Péter a lehető legkisebbre húzódott össze a hajlított karfájú, magas karosszékben, azt hitte, mindjárt elsüpped. „Hogy hívják? Kér egy kávét?” „Péter vagyok, köszönöm, nem kérek.” „Milyen Péter? Hadd halljam, ismerősen cseng-e a neve! Legtöbb városunkbeli famíliával jó barátságban állunk. Öh, akarom mondani, minden jelentős famíliával.” Vér futotta el arcát, nyakát, eddig csapongó figyelme a vitrinben lévő drága porcelánokra tévedt. Nem keverheti bajba családját, ha bármi történne… Majd egy számonkérő hang szólalt meg benne: „Faragó Péter, te szégyelled a származásodat!” Neeem!” Azonban csak ennyi hallatszott: „ Öhm, Dallosy.” (tudta hogy a „valamirevaló” nevek y-ra végződnek, a dalt pedig, mint lényének örök tartozékát, nem hagyhatta ki). Düh csattant fel benne e fellengzős hölgyemény iránt. De nem ezért jött? Nem a gyűlölet hozta ide? Kishíján megfeledkezett a maga vállalta „küldetésről”, melyet oly nemesnek gondolt ezidáig, s most oly visszataszítónak tetszett előtte. Vajon miért? Megjött az esze? Ettől a pillanattól tudta, hogy ez a nő csak olyan, mint más ember. Polgárasszony, teli hibákkal és mázzal. Nem a földöntúli, csak a földi rossz megtestesítője. Nézte, ahogy a kanálról mohón szopogatja a tejszínt. Kisujján mosogatásban elkopott ragtapasz. Mindennapi dolgokról csevegtek, így telt el huszonöt perc. Vezetékestelefon oktalan berregése tépte föl a polgárias, üres csendet. A nő mézesmázasan affektálva érdeklődott a hívó hogyléte, holléte felől, és egy „rendben, Szívem” után undorral vágta le a kagylót. „Drága férjem szólt haza, hogy órákat késik. Ó, de rendes tőle!” A „drága” és a „rendes” szavakat maró gúnnyal nyomta meg. Kényelmesen a kanapéra terpeszkedett, azaz szétfolyt rajta. Nagyot dobbant valami a fiúban. Tudta, hogy fordulóponthoz érkeztek. „Maradjak, vagy menjek el?” Az asszony elfintorodott, nyilvánvalóan unta a társalgást, de kötötte az illem. „Maradjon csak, Kedvesem.” Ez a szó, „kedvesem”, felfordította a világot… Anyja, vagy szerelme mondhatja ezt az embernek, szeretetből selypítve. Így: „Míg hűl a baracklekvár, várj kisfiam, elégeti a nyelvedet, jujj, kis butám, adok kötszert, ne sírj, ejnyebejnye, Kedvesem!” Vagy: „Mi mindig együvé tartozunk, ugye, Kedvesem?!” De az a nő meggyalázta e szót, mely a mindent jelenti, a mindent…!
Gyorsan történt. Egy mondat. Egy szó. Mozdulatok. Villanások. Hangfoszlányok. Lefogás. Gyalázat. Állati örömök, örjöngés, fájdalom.

„Kis pisis, ki az anyád, te ördögfattya, teee?? Hát így nevelt meg??”
„Nekem nincs anyám!!” – magán kívül ezt üvöltötte a fiú.
„Könyörülj, ha van istened, kérlek, kérlek…!” – rimánkodott az asszony elcsukló pityergéssel.
„Nincs nekem senkim már, senkim a földön sem az égben, oda a becsületem!!!”

Hármat ütött. Az óra is, hármat. Mint otthon, úgy kakukkol, éppen olyan. Kék ég, álmosan pihenő utca. Magasan döngenek a legyek, nem mernek leszállani, még nem. Nem hiszik el. A gyilkos sem. A test félig kilóg az ablakon. Rúg egyet. Hátha csak tetteti a halált, mint eddig mindent(?). Szoknyája hosszan lelóg, akár a mesebeli tündéreknek, s lágyan suhog, suhog a beáramló szellőben. Cseppek, szirmok esnek a tiszta kövezetre.
Péter beindítja a lemezjátszót. Handel szól belőle. Kitátja piros száját, elhiszi, hogy ő maga énekel. Miután megunta ezt is, kihajol az ablakon, hogy lássa az asszony arcát. Édesanyjára hasonlít. Eddig észre sem vette. Szédül. Rég érzett már ilyet. Utoljára mikor összepiszkította az ágyat, régen, nagyon régen.


13. [tulajdonos]: Muskátli2015-09-21 14:01
Muskátli


Sokféleképpen képzel el az ember egy nagy ellenséget. Csúnyának, visszataszítónak, olyannak aki mindig egyforma és mindig mindenkinek csak ártani akar, akinek semmi sem szent. Aki rossz és kész, és ennyiben ki is merül mibenléte. Mindig ilyen volt és ilyen is marad – punktum – örökre. Aki mostoha és nem anyja senkinek sem, felesége végképp nem, tán egyedül az ördögnek. Nem is étellel él, hanem ártatlanok vérével, de nem, ilyesmi meg sem fordul a fejünkben, hogy az a bizonyos valaki egyáltalán megéhezik és eszik. És él, lélegzik, ver a szíve, egy ütemesen zakatoló pumpa fáradhatatlanul fenntartja az életnek. Anyja van és apja, nagyszülei, akik tudják hogy mennyi cukorral meg tejjel szereti a kakaót, és hogy utálja a spenótot. De ne feledjük: egy valóban kíméletlen, a rosszban megátalkodott ellenlábasunkról van szó! Vagy épp annak elgáncsolójáról, aki számunkra a világon legfontosabb. Nos, az ilyen nyomán talán fekete felhők járnak, megnémulnak a madárkák és közelében a virágok bizonyosan lemondón kókadnak el.
Elgondolkoztam azon, vajon mit érez az, ki lopódzva oson, és revansot készül venni valakitől, aki ha nincs, nem teszi őt gyilkossá. Amikor csak egyikük maradhat meg. Milyen érzés az, mikor otthonát megközelítve meleg sárga fényeket lát az ablakban és netán gyerekzsivaj üti meg fülét? Mikor orv rejtekhelyéről figyeli a gyanútlan embert, mint tesz-vesz, magában mosolyog, vagy épp sírdogál, mert szomorú. Netán csak ül az asztalra könyökölve és a távolba tekint, valakit hazavár, vagy mert tudja hogy ülhet akármeddig, nem fog jönni. Talán közben vacsora fő, és az ócska tűzhely gombjait szerelgetni, tartogatni kell, el ne aludjon a láng. Aztán látni, ahogy komótosan csámcsog, majd mosogat; egy hétköznapját éli. Éli. Mert élnie kell; olyan lélekkel, amilyennel.
Jómagam is egy „gonosz” ember utcájába fordultam be. Miért? Nem ölni: a gonoszság örök misztériuma miatt. Közelébe menni a megközelíthetetlennek, mint egy kíváncsi és rettegő kisgyerek halott pajtásának.
Ragyogó, bár kissé bolond, szeles tavaszi nap volt. Virágillattal, téli betemetettség után az Élet mindenre vágyó, mindenre bátor hangulatával. „Ma odamegyek.” – döntöttem el. Kitartóan, fiatal hanyag-eleganciával ténferegtem a szűk, parkos városi utcák között. Telefonkönyvből kinéztem a házszámot, de hát a helyismeretem… Egy gyengén firkantott „térképet” is vittem a zsebemben, akár a cserkészek, vagy kincskeresők. Valami megmagyarázhatatlan láz hajtott előre, minden értelmes cél nélkül. Láthatatlan mágnes húzott arra a helyre. Négyágú kereszteződéshez értem (azzal az illúzióval, hogy még választani lehet a két út között, még kitérhetem sorsom elől, meggondolhatom magam). Leültem egy útpadkára pihenni arra a napos részre, ahová az emeletes téglaház elé terebélyesült fenyő árnyéka már nem ér el. Reggel iskolába indultam, így maradt táskám fenekén a száraz elemózsiadarab. Épp beleharaptam volna, mikor egy kék kantáros ruhát viselő munkás megszólított: „Szia Nagylány, mi járatban errefelé!? Zongoraórára jöttél a Tanárnőhöz?” – azzal egy mozdulattal az első emeleti ablakra mutatott. Megfordult az egész világ házastul, fenyőfástul. Összekoccantak a fogaim, pedig a verőfényes délelőtt aranyszínekkel tűzdelve égette fejemet. „ Öö, …Mikit keresem!” – ennyit tudtam kinyögni, az első nevet, amit a véletlen számra hozott. „Itt nincs ilyen nevű, én is ebben a házban lakom, mindenkit ismerek!” – vágta rá a férfi. Mit volt mit tenni, megköszöntem a segítséget, majd távoztam, hogy aztán a másik irányból újra visszajöjjek. „Hát itt lakik! Ő, a hírhedt cselszövő álnok, családi meséink örökös negatív hőse!” Átfutott az agyamon minden, amit tudok róla, és amit csak sejthetek; megborzongtam: egy csípősnyelvű kígyó nyájasan sziszegő, kifelé kancsalító groteszk képe úszott lelki szemeim elé. „De ha már eljöttem idáig, hát egy életem egy halálom, körülnézek!” Ablakpárkány, telirakva piros és ciklámen muskátlival, mindahány kedves, formás kis parasztköcsögökben. Nem tudom, miért döbbentem meg annyira. Torkom tüzelt, szemembe élesen hasított a fájdalom. Nem is számoltam a házzal. Főleg nem a muskátlikkal… Vidám, takaros egyformaságban, egészséges frissességgel mosolyogtak, bólogattak rám a virágfejek. „Biztosan itt lakik? Az a gonosz? Muskátlik közt!?” Szalmadíszek, lágyan omló fehér szalagocskák. Ordítani szerettem volna. „Még hogy virágokat merészel ültetni?!” Hogy locsolja, metszi, ápolja, tán becézi is őket, hogy a szépet szereti, a színeket, az életet. Szorosan a kapucsengőkhöz bújtam, védtelenül és lihegve, mint aki más, ismeretlen világban találta magát egyszeriben. „Valóban itt lakik, de valami nincs rendben…” Az éppen kilépő postás nyomában becsusszantam a lépcsőházba. Súlyos, sötétbarna tölgyfaajtó fogadott, rajta fehér alapon fekete betűkkel a már jól ismert, rettegett név a maga megkapó, dallamos francia hangzásával. Angyalit is mondhattam volna, ha nem tudnám, kit rejt. Nyál gyűlt a számba és legszívesebben köptem volna az undortól, hogy ez a nyomorult féreg ilyen vastag falakkal veszi körbe magát, mint páncél a gerinctelen bogarat. Kiírja a nevét, és levelet vár és magántanítványokat meg pénzt, pfujj! Mi lenne, ha bekopognék? - Játszadoztam ezzel az esztelen gondolattal. Vajon itthon lelném? Agyon is üthetném. Öklömet az ajtóra emelem, ujjamat a csengőre, de nem folytatom a mozdulatot. Akárha betörő lennék, úgy rezzenek össze a szemközti zár kattanásától, de csak egy idegen idős hölgy bukkan fel a szomszédból, doh és naftalin bűzét engedve ki a lakásból. Köszönök, elfogadja, bár gyanakvó kék szemei fürkésznek egy másodpercig, úrias lassú méltósággal elnyeli a főkapu. Távozó léptei visszhangjába halk, bizonytalan tányércsörömpölés vegyül. Abból a lakásból! Ekkor mintha fejem búbjától a sarkamig egy forró zuhatag ömlött volna át rajtam, és talpamban hideg üveggolyók formájában ért volna földet. Füleltem. Vízzubogás. Mosogatás? Evőeszköz-csörrenések. Akárha anyukám vagy nagymamám készülődött volna ebédhez, hogy harangszóra meglegyen; már csak a „Gyere Timike!” hiányzott. Ötévesnek éreztem magam, gyámoltalannak és éhesnek. Karórám tizenkettőt mutatott. Másfélórányira vagyok hazulról, semmi dolgom itt, mégsem bírok mozdulni egy tapodtat sem, tán valami gonosz manó enyvvel ragasztott a félhomályos folyosó padlójához. Krumplitörés hangja, krumplistészta illata. „Jajj ne, főz!” Ezt a „ne”-t magam sem tudtam hova tenni. Mintha valaki aki „nem jó ember”, nem főzhetne ebédet magának és családjának…(?) Pedig... Él, pedig rossz és árt, de megéhezik, ez van… Gyökerestől irtottam volna ki minden melegségérzést a szívemből abban a pillanatban. „Nem, nem bolondultam meg, hát hogy eshetne jól ennek a valakinek üres és mindennapi zajongása!?” Még ha dúdolt, énekelt volna közben – de nem. Nem szólt, csak tette a dolgát, s ez volt a legborzasztóbb benne. Hogy olyan volt mint a rendes emberek, mint te vagy én, épp olyan. Konyhaszekrényeket nyitott-csukott, házipapucsban felcsattogott az emeletre, majd újra le, idegesen, dacos, hirtelen, majdnem vad mozdulatokkal matatott a fiókban. Mintha valamit nem talált volna, amit valahol régen nagyon és örökre elvesztett: mintha néhai jósága fölött dúlna-fúlna. Aztán elcsendesedett ez is. Mikrohullámú sütő jellegzetes zúgása. Elkészült hát és enni fog. Egyedül lát neki? Vagy vár rá valakit?
Szerencsétlen űzött állatként (netán rémült gyermekként?) rohantam, rohantam le, majd el, egyre messzibbre. Egy utolsó visszapillantás: fehér függöny félrehúzva, az ablak tárva, űzött a hagymás-paprikás illat… Meggyötörve, szégyentől vörösen, komolyan szálltam buszra. Mint aki egyszeriben lett nagy titkok tudója. Orrcimpám remegett, muskátlikkal álmodtam az úton, a kanyargósan ringató úton. Otthon Édesanyám, mint mindig, ebéddel várt. Szótlanul ettem.

12. [tulajdonos]: recenzió2015-09-12 23:37
http://szembetuno.blogspot.hu/2015/09/peremvilag.html?spref=fb

:)az első recenzió a könyvről!

11. [tulajdonos]: már a boltokban!2015-09-12 23:20
ONAGY ZOLTÁNNAL KÖZÖS KÖNYVÜNK, A PEREMVILÁG MÁR KAPHATÓ!!!

ÉS ÍME,AZ ELSŐ KRITIKA:

http://gaboolvas.blogspot.hu/2015/09/peremvilag.html?spref=fb

ÜDVÖZLETTEL, SZERETETTEL: TIMI

Olvasói hozzászólások nélkül
10. Tolvaj Péter: művésznő2015-09-11 20:13
Szép, kidolgozott, egyedi mű!!!


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-04-08 20:34   Napló: Ötvös Németh Edit naplója
2020-04-08 20:22   Napló: Ötvös Németh Edit naplója
2020-04-08 20:22   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-04-08 20:22   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-04-08 20:17   új fórumbejegyzés: Albert Zsolt
2020-04-08 18:49   Napló: Bátai Tibor alkotói naplója
2020-04-08 18:01   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-04-08 17:38   Napló: Hetedíziglen
2020-04-08 17:19   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-04-08 16:38   új fórumbejegyzés: Szilágyi Erzsébet