NAPLÓK: GULISIO TÍMEA RÉGI ÍRÁSAI Legutóbbi olvasó: 2026-05-30 11:04 Összes olvasás: 7112| 9. | [tulajdonos]: A Művésznő | 2015-09-11 13:36 | A művésznő
I.
Január és hózápor. Tavaly ilyenkor is őutána koslattam a pesti utcán. Akkor sem, sosem volt otthon. Számomra nem. Menekül előlem. Hogy is ne tenné, tudván tudva; a legmardosóbb, legtitkoltabb, legmézesebb, leghuncutabb vágyat hozom ki belőle. Ha akarja, ha nem. Fél az álmunktól. Fél a hibánktól, fél a hibától: hogy ő is hibázhat, ki hinné (?). Attól, hogy címlapon látja viszont, mit velem tett, a kislánnyal. Mintha visszavonhatnának minden díjat, méltóságot, külhoni turnét, a „nézd, ő a legszebb, legjobb!”-akat. Téved. Az érmeket, aranyszobrocskákat senki nem veheti vissza. De az időt sem. Nincs mit tenni, a vénség ráborította viaszos mezét, poshadttá, majd aszottá érlelte a kökény-szemeket. Kézen fogva görbült meg a házzal, a minden ízével eggyé vált hegedű dohos testével, szíve vasérchúrjával elbánt az üszküs dermedet. Elszakadt, akár az öreg, szétcibált harisnya, csúszkálva volt éjek mocskán; elszakadt, elszaladt. Elszaladt a korral, s ő is véle. Körömcipőbe bújt és uccu, neki a sétatérnek, a koncert-és próbaterembe kocogott, robogott. Na és a lelkekbe…Rótta, kopogva koptatta a sokat megélt macskakövet. Magát is…Kacagva, fölényes-hidegen lépkedett az embereken. Régi szép idők, hová lettetek? Friss-harmat leánysága elmerült a régi, messze tengerekben. Kékség, hancúr, pancs, úr, nagylábujjak víz alatt és csalások, csalatások, másodhegedűsség, korai özvegység, az ő lelkén száradó, egy kislány aki minek kellett, nem való neki gyerek, unokák akikről bár megfeledkezhetne, meg sem számlált elhajtott magzatok, gyötrődés a templompadon… Ripitya-tükrök, torz fintorok, kelletlen biccentő mosolyok. Örjöngő-feledtető cédaságok, hímek, zenére okított mit sem sejtő tiszta leányok.A szépség dicsérete, az erkölcsi fertő. A hit, az újra és újra elvesztett gyeplő. Strand, színpad, temető. Fenséges szerető, örök főszereplő, törvénytelen törvényt is megszegő. Hasító-ölelő dallamok, szentképek, lezuhanások. Tányértörés vasárnap, falhoz vágott söröskorsó. Magányosan töprengő öncirógatások, társas ricsajgások. Szempilla-tus, vad fiú-ábrándok. Orrángatós, fülbenyalós játékok, hosszas fejtágítás, ámuló rezzenetlen szembe-bámulások. Öltözések, vetkőzések, kottaszelídítés, vonóval fejbesuhintások. Hazugságok, szemtelen, ütődött, hiába ontott hazugságok. Gondos trilla, gondtalan asszony. Kikacsintó, vérszomjas, veszedelmes, két percre magára nem hagyható, pusztító Siva-asszony. Kinek nyurga inú barna bokája alatt vonaglik, sírva reped a balkon. Kinek csivitelése, ciripelése ravasz-pezsdítve megéleszti a szegény, józan, gondtalan parkot. Akinek sose, de sose elég semmiből, főképp nem a tapsból. Ő, aki már létével is parancsol, emészt, tűzre-fényre lobbant, gyilkol. Ő, csak Ő kell nekem, én nyomorult gyermek, megint, megint vesztébe rohanó!
II.
Nektáros pohárba szédült, belefulladt dongó, öngőzétől romló bor. Elpilledt lepke, csodálkozásában díványra huppanó vaskrisztus. Megrengő, lemálló vakolat, hümmögő-dörmögő, ki-kiderülő mennybolt. Hófelhő-gombócok a belváros felett, egy szemérmetes tüskés rózsacsokor. Igen, ezt nyomtam kezébe, a mások által sokat csókolt, sok hegedűszólót és udvarlót lefogott kezébe. Két puszi pirosítós maszk-képére. „Kitűnő színben van!” – mondom. „Még jó, így a púder eltakarja vértolulatomat.” Erre én: „Asszonyom, legyék ahogy gondolja!” És már vezet is karonfogva. Ősanya? Rabló boszorka? Piroskát csipkébe vonszoló farkasszuka? Egy fenét! Prédára hangolódó fenevad! Akár az épp ragadozó macska; fűcsomó helyett – (Ccs! Cinegére vadászik!) – papucsát kerülgeti kényes cicatalpa. „Hát a sálacska a nyakadban, Babám, Kisszivem, az marad?” Persze, hisz örömös-féltemben rajtam hagytam… „Hát a ruha?” – csak belém villan, s már hallom: „Nos, Édes, az még marad! Türelmetlen leányzó, ejhaj!” Nyelvével csettintett; éhes béka, útban a giliszta-falat. Gyöngynyi könnycsepp az alsó pillán, szikra a szemgödrében, várt-váratlan lecsapó villám. Ki hitte volna, – sem ő, főképp nem én – hogy megelőzi a vércsecsapást a csőrbe simuló egér!? Ki tudta, akkor mi történt? Ringató karok, galambszárnyú emelkedő-bukó repülés. Fejes az Életbe, pillanatba veszés. A nagybetűs „punktum”, a „kellesz és kész!”. Tán régóta eresztett a gumi, nyikorgott, akadozott, majd végleg elszakadt e zsírozatlan kormánykerék. Így jártunk: megjött, vagy elhagyott – végképp(?) – az Ész… Sej, Ész és Szerelem…Megírták sokan, ezerszer hallottuk kedves viszonyuk, elég! Mint tudjuk, Ámor pöccintett, „s az Ész? Az csak hallgatott szegény.” (Puskin: Ész és szerelem)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
