NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-10-02 23:18 Összes olvasás: 150810| 1978. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 41. | 2025-09-28 23:06 | Pörlekedés az ifjúságért
.
Elő-estéjén a rossznak
mintha széltől, dől az ember,
gond-érlelte árpa, megdől.
Nagy füstbabák tépődnek fel
a baljós gyárkéményekből.
Ti édes barátaim!
ifjúságom ismerői,
jöjjetek hozzám!
Mert ez a vihar
változtat sárkánnyá,
pokolkígyóvá.
Jaj, fehér jégszirt
ledermedt lábunk,
amíg a menny leszakad.
Jaj, pokolsziget
ki helyünkbe jöttél,
megrettentettél,
körülfogsz, s mézünk
epekővé kövesedik.
Jaj, a mi lelkünk
a birkatestben,
bundás bánatok alatt!
Jaj, fényes lelkünk
a disznóbőrben,
mocsokkal megszívottan!
Egymást megesszük,
egymást megisszuk,
síma gyilkossá,
utonállóvá –
válunk rettentő késsé
anyánk szivében!
Nusika, édes
vöröshaju Nusika,
szőlőfürt mellű,
sejtenként szórod magadat!
Ó, szürke papírhegyek
mért föl nem gyúlnak,
jaj, te megőszült parázs!
Első dalaim
eleven fülhallgatója,
soványka, szeplős
arcodat idézem,
íme a rontás
megbélelt hússal –
te szép fehér lúd,
tudsz-e még szállni?
Te nálam eszesebb,
mivé lehetnél
ha én is füstté válhatok,
zöld égen csavargok,
a csillagok sűrü csókját
homlokomon hordom –
föld színén tekergek,
az emberek lábanyoma
derekamba olvadt.
Te őrült, barbár
asszonymaradvány,
te írógépen
betűt-szemelgető tyúk,
kinek a kenyerét
írod feketébe?
Számoszlopaid:
szikár ködök.
Mezők szaga csiklandoz,
kövér hús-csordák
gurulnak, nagy kerek számok,
sovány tízesek tántorognak.
Jaj, fehér jégszirt
ledermedt lábunk,
ellenünk tanúskodik!
Hallgatag, édes
férfi-barátom
a leszakadó ég alatt,
hát hiába mászok
térdemen az ifjúságért?
Még egy pár éve megcsókoltalak,
szelíd szegényszag lapult
a gyepes udvarokon.
Sokfogu lányok
kuncogtak a kapuk alatt,
villogott a margaréták
kerek szemefehérje.
Vörösbort ittunk,
s titkon szálló esküinkben
nemcsak szerelem volt,
de imbolygó vázlata is
az emberibb sorsnak,
ahol az ablak
nem fagy jéglencsévé,
ahol a lélek
meg nem kérgesedik.
Íme, árván megállok
a dübörgő hídon,
elborít a fényesség,
lassan semmivé emészt,
de növekszik kínom.
Semmivé válni!
Senkivé válni!
Terebélyesül a világ,
harsogva magyaráz
éles acél-torokkal,
megnőni nekilát.
Fehér fém-hegedűk
sivítnak a puha égen,
vas-gólyák merednek,
csőrükben mint gyereknek
húsa: piros tégla,
kivörösödik az ég a
számos csemetétől.
Véredényünk a világ,
futnak vérünkkel a vonatok,
vashuzal, fénypánt kavarog,
együtt van minden:
a legújabb bánat,
az őslények bánata –
mert mintha minden
inogna és szállana.
Hát nekem ki ad
egy puha párnát,
egy meleg csókot?
Világ-omlásban
hogy állhatok én meg
fonott cekkerrel,
jobbkaromon kisöcsémmel
a virágkezűvel?
Mondjátok, ki vagyok?
Akinek látszom
tükörré-fagyott szemetekben?
Íme rámnéztek,
sunyi, lapos pillátok rebben,
de én nem ezért
jártam meg a pokolmélyet,
az ijedt-magasat,
az iram zöld-utakat –
Én a folyókban
szétmorzsolódtam
mint homokká-hulló kő,
én a lelkeknek
kísértés-vörös
mélyéből értetek lépek elő.
Belőlem a vadság
s rettentő jóság
értetek nyilaz ki,
koravén rózsák!
Én, tüzes olló,
hiszem: az ember
sorsából kivágható
mint Jézus a katekizmusból,
őrült igéktől
testig lefosztva, hangtalan szól,
– édes barátom,
valljál magadról!
– „Menj innen, büdös dög!
Ugy állok kő között
mint befalazott tó.
Két fiam – mit akar?
Húst, kenyeret akar.
Érettük fullasztom
bár testvéremet,
érettük változom
bár fenevaddá,
sárkányoknál vadabbá!
Legjobb barátom
vérét díjra beváltom,
ráduplázok erejére,
eszére, becsületére!
Mégis, ne átkozz
megbolondult imagép,
te sírj, kiáltozd
a lelkes csókok ízét,
az alkony tüzét,
amit vesztettél
nemcsak a tiéd!
Csak ne utálkozz,
egyedül te ne utálkozz!
Vasércből a veleje –
csorduljon szereteted,
föld mélyén feketedett
szavak veled szólnak –
áradjon ki kifáradt
vérünkből az utálat!”
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
