NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-07-02 13:37 Összes olvasás: 142429| 1885. | [tulajdonos]: Nagy László 339. | 2025-07-02 00:16 | Fejfáknak fejfa
.
Virágot habzó zöld lovakon:
sírdombokon sírjelek, sírfák,
kengyelben álló hű lovasok,
fura bálványvitézek ügetnek.
Fejemben s pántja alatt az égnek
hova hajt s hova ér ez a sok
sisakos, fátylas, ékes alakzat?
Mintha az ember-cirkuszos gömböt
húznák e pisla sár-csillagot,
mintha csak volna valami remény
másutt, egy másik delej övében,
ott mintha volna, itt ami nincs.
Hóval meg lánggal bútoros minden
tér a világban s nincs ami kell.
Hol van, ha nem a hiedelemben,
temetők fejfás hadai, hol?
Hit s rege rongyban, kár érte, kár,
ügettek űrbeli forgás szerint
fegyvertelenül mind a sugárzás
nyílözönébe, záporeső
kopogó sorozatába, a fagy
haderejébe roppanni, rogyni.
Koponyám hallja: rost ahogy rostot
elhagy s meghasad gömb-fejetek,
tulipán-fejetek, rózsa-, és csillag-
ormotok omlik el s kívül hordott
szívetek megreped, jaj, ti naívak!
Nem lobogtattok csillag-köpenyt,
úszályotok emlék s jó babona,
mennyi menyegzőt, szüretet, vért,
úr-derest, gúzsbeli kék daganást,
úr-köpödelmet, de sugaras csínt,
csodát és találmányt, mennyi fehér
s fekete gyászt is húztok az idő
zengésein át, siratók jaját,
hitvesek ájulatát, a halál
homályát hímző gyertyavilágot,
embert idéző konok és lelkes
pávaszem-lángot – s mennyi ajándék
ragyog és romlik el zöld lovatok
futtán, de éljen a jó babona!
Eleven hozza vélt elevennek,
ki amit kedvelt vala nagyon:
játék, cukorka, báb, tüköralma,
hús java, jó bor, ízlelni illik,
s hordani illik selyemszalagot,
hóban is nászinget, s bár odafagy:
nem rezdül meg a váll, se a vésett
zsinórszemöldök – szép babonába
ájulva, űzve átváltozom,
tölgyfa-fiúnak bárd kifarag,
térdig széncsizmát süt rám a láng,
színt ad, sötétet, ecettel rámkent
vaspor, tüköri fényt bikamáj –
Fejfáknak fejfa, ügetek én is
jó hadatokkal, fejem ormába
fúrt lobogóval, gyolcsa havával,
s vörösbor önt el mellemen írást
ezüstlik halpénz lovam szügyén,
nyargalok érte, ami hiányzik,
hiedelemben, soha ijedten,
bár sebesülten, likacsosan,
lepke-kiköltő résekkel, hónak
hattyútojását hordva üregben,
hűen magamhoz, úgy is ha ellep
észak mohája s dél kifakít.
Savaim, sóim, szép fele-vállam
elhagyva fájok emberien:
jussomért, legjobb részemért hajtok
csonkán e mindig hiánnyal síró,
szimmetriásra tervelt világban.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
