Tételezzük fel hogy felépült egy ház egy domb tetején. A dombot teljes egészében erdő borítja, emiatt a ház lentről nem látszik. A domb alján négy oldalon négy szomszéd, nevezzük őket északi, nyugati, déli és keleti szomszédnak. Mindegyiküktől egy-egy ösvény vezet fel az új ház azonos égtájhoz tartozó oldalára de a ház az erdő miatt a ház egyik oldalról indulva sem járható körbe. Mind a négyen felmennek megnézni az új házat, hogy később a kocsmában beszámolhassanak a többieknek. Itt kell megjegyezni hogy a ház kreatív építője az északi falat pirosra, a nyugatit zöldre, a délit kékre, a keletit pedig sárgára festette. Emiatt amikor az északi szomszéd elmondta a kocsmában hogy az új ház piros, a nyugati szomszéd figyelmeztette hogy ne lódítson mert ő is megnézte a házat és az bizony zöld. Erre a déli szomszéd megkérdezte az északit és nyugatit hogy mit ittak hiszen a ház valójában kék. Természetesen a keleti szomszéd azonnal hozzátette hogy úgy tűnik mindhárman megbolondultak mivel a ház sárga. Mindenki hevesen védte az álláspontját, mert mindenki meg volt győződve az igazáról hiszen látta. A többiek szimpátiától és rokoni/baráti kapcsolatoktól függően csatlakoztak a vitához ami végül verekedéshez vezetett.
Milyen szerencse hogy ilyen a valóságban sohasem történik.
Még sosem gondolkodtam el azon. hogy jó-e az ha elgondolkozom bármin is. Nyilván az hiszen csinálom, talán túl gyakran is. Nyilván nem hiszen ugyanazt az időt valami hasznosabbra is fordíthatnám. Persze hogy mi hasznos, és mi nem, az megint csak lehet elgondolkoztató. Persze az ilyen elgondolkozásokból szinte soha nem jön ki semmi. Vagy szinte mindig a semmi jön ki. Ez utóbbi legalább pozitívnak hangzik. Mert itt a semmi az eredmény, és ez nem semmi.
Nem jutottam közelebb, sebaj majd legközelebb. (Mikor legközelebb?...gondolta a medve).
Persze hogy nem. Ki akarna azok alapján amit iskolákban tanultunk különböző költőkről? Mert mi is történhet egy költővel? Például: - Lelövik párbajban. - Lelövik erőltetett menetben. - Meghal tüdőbajban, vérbajban vagy rákban - Öngyilkos lesz. - Halálra ítélik és vagy ki is végzik, vagy eltűnik. - Eltűnik egy csatában vagy meghal várostrom közben. És még sorolhatnánk. Nyilván senki nem akar ilyen sorsot, még akkor sem ha azt is megértjük vagy érteni véljük, hogy az itt felsorolt vagy éppen fel nem sorolt megpróbáltatások nem függetlenek attól hogy az elszenvedőjük olyan költő lett akit ma is olvasunk. Viszont: a verseket sokan szeretjük. Akad aki még késztetést is érezhet az írásra. Nem azért mert KÖLTŐ akar lenni hanem mert azt érzi hogy muszáj. Az én maszek megfogalmazásomban: "Ha nem írok akkor viszket". Aki érti az érti, aki nem akarja érteni az így járt. Aki szerint ez keveset akarás ott meg elég nagy baj lehet a toronyban. Mi másért akarhatna írni valaki mint azért mert írni akar. Dicsőségért? Pénzért? Biztos akad olyan is, talán össze is jött néhánynak, de ma szerintem elsősorban nem az ő műveiket olvassuk, hanem azokét akikre a fenti felsorolás alapján ráismerhetünk.
Szóval: Nem akarok költő lenni, csak írni akarok. Sőt lehet hogy azt sem akarok csak néha azt érzem hogy muszáj. Ezért vagyok itt egy irodalmi oldalon. A portáligazgatóság csak egy szükséges rossz, az alternatíva a Dokk bezárása volt, és akkor hová írná például Mekk Mester a válogatott bölcsességeit. Persze amit írok valószínűleg nem túl jó, és nem csak a felsorolt költőkhöz képest, mert ők nyilván nem az én súlycsoportom, hanen a saját elvárásaimhoz képest sem. De ez a Dokk alapszabálya szerint nem tilos: jogom van ügyetlen versfaragónak lenni, bár remélem nem leszek az idők végezetéig az. Előb utóbb vagy az ügyetlenség vagy a versfaragás megszűnik. Aztán a végén mind a kettő. Viszont az én megnyilvánulásaim a szolgálati közleményeken és az ehhez hasonló morfondírozásokon kívül legalább versek, még ha rosszak is. Az oldal rendeltetésének megfelelően.
Ki kell azonban térjek a kecskerímek kérdésére, amiknek eddig nem tudtam a pontos definícióját. Egyrészt miután most több versemben Mekk Mester idéződik meg, aki ugyebár egy kecske, némi kecskeség megjelenése a műben igazolhatónak tűnik. Még akkor is ha ez a kecskeség csak megbocsáthatatlan tudatlanságom következtében, mintegy véletlenül jelent meg. Mindegy: máglyára velem!
Másrészt mivel szeretnék tanulni, utána néztem, mi is az a kecskerím. Ezt találtam: "Játékos rímforma, amiben egy hosszabb hangsor két betű felcserélésével ismétlődik" Szerintem szoktam ilyesmivel próbálkozni, és gyanús hogy a Conquistadores napló utóbbi verseiben és van ilyen, de nekem nem tűnt úgy hogy ettől ezek rosszabbak lennének. Már csak azért sem mert amúgy is elég rosszak. A definíciónak pontosan megfelelő meg szerintem elég kevés van. De majd a szakértő kijavít. Vagy nem.
Ami a vitában való részvételemet illeti: érintett vagyok benne, mivel a vita nyilvános fórum(ok)on zajlik. Részt nem veszek benne, főleg nem ágálok, egyszerűen olvasgatok, az megindít bizonyos élettani folyamatokat, amiknek az egyik végeredménye lehet egy ilyen "kecskeség". Ami lehet hogy vacak, de legalább vers, ami pont olyasmi ami miatt a Dokk létezik.
Velem lehet beszélni, ha én leszek az utolsó, én becsukom. De honnan tudom majd hogy én vagyok az utolsó? Az hogy nem látok senkit magam mögött az nem jelent semmit. Főleg hogy lassan ugyanolyan jól látok hátra mint előre. Aztán meg mi van ha jön valaki ugyan mögöttem, de ő már nem akar kijönni. Vagy bemenni. Tényleg most tulajdonképpen kifelé, vagy befelé megyünk azon a kapun? Tegyük fel hogy kifelé. Miért ne akarhatnám hogy utánam is ki lehessen jönni? Ha nincs már bent senki, akkor nem is jön ki senki, akár nyitva van a kapu akár zárva. Ha meg van, akkor hagy jöjjön már ki akkor is ha nem látszik. Vagy legalábbis ha én nem látom. Ugyanez az érvelés érvényes akkor us ha befelé megyünk, csak fordítva. Szóval becsuknám én azt a kaput ha én lennék az utolsó, csak egyrészt soha sem lehetek biztos abban hogy tényleg én vagyok az utolsó, másrészt ha az vagyok, akkor semmi különbséget nem jelent hogy becsukom vagy nem. Úgyhogy az lesz a legjobb ha megállok a kapuban, megvárom amíg jön valaki és ha odaér, rácsapom a kaput az orrára. Onnantól oldja meg ő. De mi van ha senki sem jön?
Vannak olyan helyzetek amikor pontosan tudom hogy mit kell tennem, és vannak azok a helyzetek amik a valóságban is előfordulnak. Persze mint azt mindenki tudja, a valóság azoknak való akik nem bírják a drogokat. Lehet hogy fizikus is ezért lettem, mert akkor nem kell a valósággal foglalkoznom, kívülről mégis úgy tűnik. A versnek-is-csak-sötétben-távolról-kinéző izéimnél, meg még a látszattal sem kell foglalkoznom. Ezek után nem meglepő hogy gyakran elgondolkozom azon, hogy milyen lehet valaki másnak lenni mint aki vagyok. Lehetnék például okos: de ezt el sem tudom képzelni. Lehetnék esetleg erős: de az meg nem érdekel. Vagy lehetnék mondjuk gyors, de akkor meg nem tudnám utólérni magam. Mondjuk sokszor így sem tudom. Fogynak az opciók. Lehetnék szép, de az meg relatív, így lehet hogy már vagyok. Lehetnék buta, gyenge, lassú és csúnya is de ezekről már eddig is azt gondoltam hogy vagyok. Úgyhogy marad egyetlen lehetőségkénthogy az leszek aki vagyok. De hogy az meg kicsoda?
"mászni csak pontosan szépen..." vagy valami ilyesmi
Elhatároztam hogy felmászok, csak azt nem sikerült eldöntenem hogy mire.
Természetes választásnak tűnt a létra, de közelebbről és főleg alaposabban megvizsgálva elég instabilnak és hiányosnak tűnt. Egyrészt falnak támasztva és látható külső behatás nélkül is folyamatosan imbolygott, másrészt egyes fokai hiányoztak, mások pedig korhadtnak tűntek. Mindezeket figyelembe véve a saját magam valamint a létra további egészségérs tekintettel rövid ámde heves vita után úgy határoztam hogy más alternatívát kell keresnem.
Szintén viszonylag kézenfekvő megoldás lehetett volna a lépcső, ami hasonló hiányosságokkal rendelkezett. Volt olyan lépcsőfok ami repedéseket tartalmazott, néhány lépcsőfoknál a repedés kiérdemelte a lyuk minősítést, és akadt olyan is ami más fontos elfoglaltsága miatt nem volt jelen. Ezek alapján megállapítottam hogy a lépcső sem megfelelő választás.
Következő lehetőség a fára mászás, de a megmászandó objektumok ebben az esetben sem feleltek meg: volt korhadt, volt túl vékony ami pedig szilárdsági szempontból megfelelő lett volna az nem kínált elég kapaszkodási lehetőséget.
Felmászás szempontjából szintén gyakori választás a hegy illetve hegyek. Itt azonnal problémát jelent hogy megközelítésük jelentős költség és időráfordítást igényel. Negatív tényező továbbá a hegyek gyakran rendkívül kedvező időjárása és egyenetlen valamint sokszor csúszós felülete.
Mindezeket összefoglalva kijelenthető hogy semmi sem felel meg a felmászás támasztotta szigorú követelményeknek.
Úgyhogy elhatároztam hogy a semmire fogok felmászni. És azóta is mászom.
Érdekes ez a vita a Nagyító köeül mert lényegében mindkét állásponttal egyet tudok érteni. Jogos az is hogy ne kerüljön a Nagyítóba olyan vers aminek s szerzője nem fog tudni válaszolni. De jogos az az éev is hogy a versekről való beszélgetés/vita eszmecsere mindannyiunknak hasznos lehet akkor is ha a szerző már nincs jelen. Lehet hogy kellene egy NagyítóClassics ahol nem aktív szerzők műveit lehet átbeszélni "mi tanulhatunk belőle" célzattal, és maradna a Nagyító a Dokkon aktív szerzők és műveik megvitatására.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
