NAPLÓK: Vázlat Legutóbbi olvasó: 2025-07-02 02:14 Összes olvasás: 3748| 4. | [tulajdonos]: vázlat 3. | 2018-05-31 09:56 | - Gyere a sátramba, még nem ettél ma délután. - Vilfus a semmiből tűnt elő, árnyékként tudott mozogni, hatalmas testfelépítése ellenére Sid a lopakodás és a harc mesterének tartotta. Fiaként tekintett rá, nem tehetett róla, de így hozták az évek.
A fiatal törzsfőnök rendre kikérte a tanácsát, bízott benne, lassan azt vette észre, hogy az egész törzsért felelősnek érzi magát. Próbált békítő tárgyalásokat kezdeményezni a Konföderációval, de nem járt sikerrel, végül egy barlangrendszer mellett vertek tanyát, és az egész törzs a sötét, levegőtlen lyukakban húzta meg magát. Szőnyegbombázás alá vonták területeiket, titokban irtották őket. Ez elvileg tilos volt, de a kormány szemet hunyt a szörnyűség felett. A katasztrófa, és a civilizált emberek azt vették el a vikingektől, ami a lételemük. A szabadságot. Ők egyek voltak a természettel, a tenger hullámaival, a szél vágtájával, harcosok tekintetében a Nap perzselt, asszonyaik gömbölyű válla a tejfehér köd, szemük az ég maga.
És meglehet-e fékezni a természetet? Soha.
Sid hitt ezeknek az embereknek az erejében, a fölhoz való jogukban. Vilfus erős tenyere rákulcsolódott a karjára, hogy ki húzza a partra. Már alig néhányan maradtak a sekély vízben, gyerekek csoportja várta összeverődve a hozzátartozóit. Sid tudta, ők a jövő, ezért minden nap tanította őket írni, olvasni, számolni. Mielőtt belépett a barlangba, még hátra nézett az akkor nyugodt tengerre, a békés hullámok egyre távolabb ringatták az apró lélekvesztőket. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, saját vereségeként könyvelte el, hogy gyerekek és asszonyok is áldozatul estek. Mégis, jajveszékelés nélkül, fegyelmezetten gyászoltak, elfogadták a halált, mint a Hold fogyását.
| |
| 3. | [tulajdonos]: vázlat 2. | 2018-05-30 21:49 |
Leslie Tarmak. Hol volt már az idő, amikor így nevezték Sidet, amikor állt a katedrán és a történelemről beszélt! Ahogy kezdett ráébredni, hogy talán semmi sem igaz abból, amit oktat, hogy egy hazug gépezet kellékei mindannyian, nem tanított többé. Nyugdíj előtt kivált a tanári karból, és szerződést bontott. Már nem hitt, és ez súlyosan csorbította kedélyét. Kezdte azt gondolni, egyetlen érték az emberi becsület, és az érzések, mert azok legalább valódiak.
Miután meghalt a felesége, nem bírt San Gert-ben maradni, a Konföderáció egy megrendezett kiállításhoz hasonlított, műország, hamis élettel. Meglehet, egyedüliként vélte úgy, hogy talán épp a múltbélieknél lehet a megfejtés. Mi van, ha a vikingeknél található a kulcs az eredeti állapot visszaállításához? - mondogatta. Sid nagy hévvel vágott neki a kutatásnak, össze is barátkozott Vilfus-sal és a törzsével, befogadták őt, varázslóként tisztelték. Tőlük kapta az új nevét, míg a Leslie Tarmak név elsüllyedt a jelentéktelenségben.
Sid mindent megtudott a viking kultúráról, szokásokról, tapintotta és érezte, mégsem került közelebb a titokhoz, egy helyben toporgott. Kezdett beletörődni, hogy most már így marad a világ: két korszak ugyanazon időben. Hogy miért maradt a vikingeknél ennek ellenére, maga sem tudta, csak azt, ő már odatartozik. A lánya és unokája ritkán jutottak eszébe, el tudta képzelni, hogy elkönyvelték halottnak.
Sidnek nem tett jót a hideg víz, érezte a derekát, csipkedőn sajgott, és tudta, hogy éjjel majd többször is ki kell menni a vécére, mert a hólyagja rendetlenkedni fog. Hiába, az ő korában nem lehetett vagánykodni. Minden merész, apró tett, megbosszulta önmagát. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | Mórotz Krisztina: a karakter erős. | 2018-05-30 09:45 | A karakter jó. Ez nagyon tetszik: Sid, az idős professzor felemelte fejét, és a tenger felé bámult, az imbolygó fénypontok jelezték, hogy az összetákolt tutajokon már ott fekszenek a halottak, felkészítetten utolsó útjukra. Fogadott népe vízre tette a halottait, apró faggyú mécsessel, és a kedvenc tárgyaikkal, hogy így jussanak el az örökkévalóságba.
Sid szomorú volt és kiégett.
Csatlakoznia kellett a többiekhez. Nem viselt cipőt, kopott szövetnadrágját térdig felgyűrte, majd belegázolt a vízbe. Hűvös, kavicsos mederben lépkedett, orrába áramlott a még párásabb, esti levegő. A hozzátartozók felé gyalogolt, akik ott álltak a sekély tengerben, derékig vizesen.
Ez nagyon jó szöveg itt, erős! És ahhoz képest, hogy vázlat nem is rossz.. A karakter erős, Sidre figyelj, de ebből is dobható több dolog. | |
| 1. | [tulajdonos]: egy vázlat | 2018-05-30 04:14 |
Az ötven évvel ezelőtti katasztrófa egymásra tolta az idősíkokat, és elpusztította a háromnegyed világot. A földön egyszerre volt Ókor és XXI. század, barbárok hőköltek hátra a felhőkarcolóktól, és öltönyös úriemberek riadtak meg a vikingektől. A tudósok hallgattak, vagy titkolóztak, de ők sem tudták orvosolni a dolgot. Állították egyesek, hogy vissza lehet valamiképp pörgetni a folyamatot, de ehhez valószínűleg több emberöltőnyi kutatás szükséges. Amikor a rózsaszín köd ellepte a bolygót, és megtörtént a katasztrófa, a megmaradottak először azt hitték, hogy tömeges időutazók, és a múltban vannak. Utána, hogy a barbárok az időutazók, és a jelenükbe cseppentek. Amikor kezdtek ráébredni, hogy senki sem utazott sehová, és két korszak összecsomósodott, összezavarodtak.
A legtöbben Isten büntetését rebesgették. Óriási gyász és fájdalom ütötte fel a fejét, amikor kiderült, hogy eltűntek országok, városok, és szigetek, és az emberiség jó része.
Eltűnt a Vatikán, Írország és Szibéria. Kuba, és a földrészek jókora hányada. Az átrendeződött bolygón a szárazföldek legfeljebb fele akkorára apadtak, mint azelőtt. Keresték a maradványokat tengerben, és a föld alatt, de mindhiába, nyomuk veszett, mintha sosem léteztek volna. Talán az emberiség legnagyobb titkával álltak szemben!
Új vallások születtek, és mozgalmak, egyesek a kormányokat vádolták, a kísérleteiket, a hadi ipart. Mások úgy vélték idegenek szóltak bele a Föld sorsába, ismeretlen, nálunk fejlettebb civilizációnak vagyunk a játékszerei. Ezek azonban csak találgatások voltak, nem tényekkel alátámasztott bizonyosság. A régi világból talán csak a modern ember gyarlósága és nagyravágyása maradt.
Sid, az idős professzor felemelte fejét, és a tenger felé bámult, az imbolygó fénypontok jelezték, hogy az összetákolt tutajokon már ott fekszenek a halottak, felkészítetten utolsó útjukra. Fogadott népe vízre tette a halottait, apró faggyú mécsessel, és a kedvenc tárgyaikkal, hogy így jussanak el az örökkévalóságba.
Sid szomorú volt és kiégett.
Csatlakoznia kellett a többiekhez. Nem viselt cipőt, kopott szövetnadrágját térdig felgyűrte, majd belegázolt a vízbe. Hűvös, kavicsos mederben lépkedett, orrába áramlott a még párásabb, esti levegő. A hozzátartozók felé gyalogolt, akik ott álltak a sekély tengerben, derékig vizesen. A holdfény ezüsthálót vetett rájuk, miközben tekintetükkel kísérték távolodó halottjaikat. A modern fegyverek kegyetlen mészárlása megtizedelte soraikat. A városiak barbároknak tartották őket, és azt akarták, hogy rezervátumokban éljenek. De Sid jól tudta, a medvék ura a történtek után sem fog ebbe beleegyezni, Viluf harcolni fog utolsó leheletéig!
még vázlat, most írtam...a hibákért bocs
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
