Szerkesztés és önkritika –
beszélgetés Nagy Koppány Zsolttal
Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, szerkesztő és műfordító. Eddig négy regénye, hét novelláskötete, egy verseskötete és egy útikönyve jelent meg, melyeket számos rangos irodalmi díjjal is elismertek. Szerkesztőként dolgozott a Kriterion Könyvkiadónál, az Erdélyi Híradó Könyvkiadónál, az Orpheusz Kiadónál és az Előretolt Helyőrségnél is, jelenleg pedig a KMTG Kiadó szerkesztője és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Jelen interjú során az írói és szerkesztői munka átfedéseiről, illetve a művészi fejlődés nehézségeiről beszélgetett Gerencsér Annával, a DOKK szerkesztőjével.
GA: Mi jött nálad előbb: az írás vagy a szerkesztés?
NKZs: Még nem tudtam írni, sem olvasni, de már verseket írtam – fejben –, amelyeket édesanyám jegyzett le nagy cukiságában és kedvességében. Kijelenthetem hát, hogy az írás korábban volt, mint a szerkesztés, ráadásul akkor még nem is voltam olyan önemésztő búskomorság, mint mostanában: önfeledten és boldogan, de legfőképpen kétely nélkül „írtam”, márpedig a szerkesztés alapja alighanem a kétely és az önemésztés; kétely, hogy valóban jó-e az adott mondat, vagy lehet(ne) jobb, és önemésztés, hogy fel vagyok-e hatalmazva én arra, hogy belepiszkáljak más vérverítékkel megszült mondataiba.
GA: Akkor a szerkesztés nehezebb munka számodra, mint az írás?
NKZs: Az írás csodálatos aktus, mert egyszerre van benne boldog önfeledtség (írás) és a gondosan méricskélt könyvelés (szerkesztés). Ezek általában egymás után következnek, azaz először boldog mámorban írunk, utána, másnap reggel, petyhüdten és hideg ásványvizet kortyolgatva javítgatjuk, és elég gyakran tisztogatjuk, törölgetjük az előző este írottakat. Az ideális állapot nyilván a két tevékenység teljesen egyszerre való megléte volna, de ezt még elképzelni is lehetetlen (egy önfeledten pezsgőt nyakaló, részeg embert képzeljenek el, aki közben fejfájással korrigálja a mozdulatait, és másnaposság elleni hideg vizet kortyolgat legott), nemhogy – huzamosan – művelni.
GA: Segíti az írást, hogy szerkesztő is vagy, illetve a szerkesztői munkát, hogy írsz is?
NKZs: Ezen sokat gondolkodtam, és bár van bennem jócskán… ismét csak a már említett kétely (afféle imposztor-szindróma a szerkesztő-író, író-szerkesztő élete: vajon nem irigységből piszkálom-e meg a másik mondatát, vajon jobb-e ő nálam, vajon nem neki kellene-e az én helyemen lennie, egyszóval a szokásos öngyilkoló, introvertált mantra), végül arra jutok, hogy jó. Jó, mert tudom, mire kell figyelni, az ösztönt fel tudom vértezni tudással, amit szerkesztőként szereztem, és mert megkímél attól, amitől minden magát művésznek aposztrofáló ember retteg: hogy naiv, reflektálatlan, bárgyún vigyorogva alkotó alkotó legyen.
GA: Félre tudod tenni ezt a „szerkesztői szemüveget”, amikor olvasol?
NKZs: Ha nagyon elragad a könyv, akkor igen. De mivel szinte mindig ceruzával olvasok, még a legnagyobb elragadtatottság közepette is megnyálazom a grafitot, és oldaljegyzetben odakommentelek, javítgatok, a Gyurgyák János Szerkesztők és szerzők kézikönyvéből megtanult jelzések segítségével „utószerkesztem” az olvasott könyvet. Éppen ezért óvakodom megmutatni szerzőtársaimnak a saját, nekem ajándékozott könyveiket, miután elolvastam őket.
GA: Tudod a saját szövegedet is szerkesztői szemmel nézni?
NKZs: Kénytelen vagyok, mert mint mondtam, csak így lehetek reflektált, nem pedig öntudatlan, naiv művész, fűzfapoé… -prózaíró. Ugyanakkor veszélyes is, mert mivel szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy ismerem a szakma csínját-bínját, mindig meg tudom magyarázni magamnak, mit miért csináltam, még ha homályosan érzem is, hogy valami nem elég jó. Az ember néha lusta megkeresni a legjobb kifejezési módot, hagyja, ahogy van (ott egye meg a fene, elegendő vérveríték pettyezi már a papírt!), és ha ráadásul – szerkesztőként – meg is tudja indokolni a maga kötekedő tudatalattijának, hogy miért kellett úgy maradnia, ahogy oda volt trehányolva, akkor beleesik a saját
csapdájába, mint egy micimackó, és ki is nagyjából úgy (nem) jön belőle.
GA: Ezek szerint az írók számára is fontos, hogy megtanuljanak szerkesztőként gondolkodni?
NKZs: Rendkívül fontos – volna. A legtöbb ember csak ír bele a nagyvilágba, primer érzelmeket próbál eladni irodalomként, és talán még sosem tisztázta magában, hogy az irodalom teremtett világ, saját szabályrendszerrel: egy külön univerzum. Azaz, ha leírom a naplómból a szerelmi nyavalygásomat, attól még nem alkottam irodalmat, csak leírtam a naplómból a szerelmi nyavalygásomat. Ahhoz viszont, hogy erről a szintről elemeljem, el tudjam emelni a textust, szükséges a szerkesztői szem (vagy megengedőbb módban: bármilyen külső szem), amely keretezi, értelmezi, felkérdezi, és ezáltal javítja a szöveget, irodalmiasítja a szavak puszta halmazát. Arról meg ne is beszéljünk, hogy akár még a legjelesebb szerzők tetemes része sincs tisztában azzal, hogy kell kinéznie egy kéziratnak: sokan helyesírási, központozási, párbeszédezési hibákat is hagynak a szövegben, és ilyenkor ugyancsak idegbe jön a szerkesztő, amiért vesszőhibákat és kötő- meg gondolatjeleket javítgat, ahelyett, hogy (az) érdemi dolgokkal foglalkozna.
GA: Hogyan lehet szerinted ezt a legjobban megtanulni, illetve fejleszteni?
NKZs: Közhely, de olvasással. Ha az ember elég könyvet elolvas, nemigen véti el – hogy a példánál maradjunk – a párbeszédek írásjelezését. Persze, nem árt, ha tud helyesen írni, azt tanítják az iskolában, és az sem, ha van egy kis veleszületett tehetsége (ami persze korántsem elég, dolgozni kell rajta, amíg fogpiszkáló nem lesz belőle), igaz, ez nem tanulható. Mindenesetre az olvasás sokat segít, és sokat segít még az is, ha az ember elteszi néhány hétre a saját munkáját, majd előveszi, és megnézi szerkesztői szemmel. Kosztolányi Dezsőnek van egy csodálatos esszéje, Egy és más az írásról a címe, abban ír arról – egyebek mellett –, hogy mint lehet mások szövegein gyakorlatozni. Vannak persze, akikén nem lehet – nem azért, mert szent tehenek, hanem mert hibátlanok. De ilyen, állapítja meg maga Kosztolányi mester is, meglehetősen kevés akad.
GA: Előfordul, hogy szerkesztőként úgy látod, hogy az írókban nincs elég önkritika? Származtak ebből konfliktusaid?
NKZs: Igen, ez előfordult, de ilyenkor mindenekelőtt igyekszem önvizsgálatot tartani, többek között a fent is részletezett imposztor-szindrómám miatt: vajon tényleg hiba-e az, amit annak látok? Vajon van-e jogom ilyen szinten belenyúlni az ő szuverén, alkotói, teremtett világába? Vajon nem holmi földi hívság (a.k.a. irigység) vezet-e, amikor le akarom törni a kezét stilisztikailag? Ha a válasz minderre az, hogy nem, akkor aztán persze adok neki. És igen, rengeteg konfliktusom származott és származik belőle, de ez a dolog természetéből fakad: akármilyen higgadt bölcs vagyok szerkesztőként, szerzőként magam is hiú páviánnak bizonyulok, aki rögtön hörögni kezd, ha valaki akár csak egy betűváltozási javaslattal közelít is a kéziratához. Szóval a konfliktus, az örihari ab ovo kódolva van a rendszerbe. Akkor hát így fogunk élni, gondolja a szerkesztő, és rányom a küldés-gombra, miután valakinek jó alaposan összepirosazta-mocskolta a kéziratát, majd postafordultával választ vár. Amit néha kap, azt bizony nem teszi a kirakatba, na de halála után majd megjelennek ezek a szövegek – és az ő viszontválaszai – is.
GA: Van valami tanácsod azoknak az íróknak, akik szeretnék hatékonyabban javítani, fejleszteni a szövegeiket?
NKZs: Azt tapasztaltam, hogy sokat segít, ha – mielőtt bárki más szeme elé terítené a szövegét – maga is átolvassa az alkotását… de ez általában nem elég. Ilyenkor jön jól, ha mondjuk hangosan felolvassa, esetleg filmre veszi, majd visszanézi, -hallgatja. A felolvasás ugyanis valamilyen rejtélyes okból és módon kiszűri a rossz mondatokat: egyáltalán, rossz mondatot nem lehet jól felolvasni, és ez ilyenkor igen szépen kiadja magát, még a nehezen azonosítható hibákat is. Nagyon hasznos, nagyon tanulságos módszer. Ráadásul olvasás közben az egyszeri szerző gondolhat arra is, vajon milyen lehet (lesz) egy unatkozó, orrát piszkáló, a mennyezet kárpitját bámuló közönségnek felolvasni az adott művet. Ha az unalom ásításba torkoll, ha az ujj mélyebbre hatol az orrlyukban, ha a mennyezet kárpitja elkezd meghasadni valamelyik felolvasott mondattól, akkor alighanem – bármennyire is nagyon fáj – ki kell húzni a ge… fenébe. Sokkal jobb lesz nélküle a szöveg.
