–      

„A fene se akart
történelmi regényíró lenni”

Boldogh Dezső  – Beszélnél ifjúkori kedvenc olvasmányélményeidről, kik hatottak rád akkoriban?

Gáspár Ferenc:– A tanulás tulajdonképpen csak az általános iskolában érdekelt, akkor még kicsit meseszerűen tanultuk a történelmet, bár rengeteg csúsztatással és hazugsággal. Feltehetően nem véletlenül álmodtam azt egyszer úgy nyolcadik elején, hogy Tímár Mihály búzát szállít az Auróra cirkálón az éhező orosz forradalmároknak. Még hatodikban volt egy nagyon kedves történelem tanárom, Perényi Mártonnak hívták, és rögtön azzal kezdte, hogy felrajzolt a táblára egy óriási amőbát, ez volt a Perényi birtok. Itt vannak az urasági földek, itt a jobbágyoké, ez itt a legelő. Nekem ez roppant megtetszett, ráadásul minden jó feleletért piros kartonból kivágott korongocskákat osztogatott, s ha azokból öt összegyűlt, már írta is be az ötöst az ellenőrzőbe. Ezenkívül persze imádtam a történelmi regényeket. A koppányi aga testamentumában olvasott alsóvágással például egyenesen őrületbe kergettem a játszópajtásaimat. Nyilván nem tudtam –husángokkal vívtunk–, tökéletesen kivitelezni, ezért mindig rávertem a kezükre a botommal.

BD: – Szerettél bandázni, játszani?

GF:– Leginkább focizni szerettem. A gimnáziumban tényleg már csak ez maradt, vagy mondjuk így: ez lett a legfontosabb időtöltésem, persze az olvasás mellett. Egy kedves osztálytársammal – Váry Karcsinak hívják, ő színész lett, és a mai napig tartjuk a barátságot –, jártunk ki az Izzó pályára, ahol nagypályán játszottunk egy kapura ketten brazil – magyart, és mindig a magyarok nyertek. Volt egy óriási, rozoga vekkerórám, azt letettük a kapufa mellé, negyvenöt perc múlva csörgött, vége lett az első félidőnek. Ordítva kommentáltam az eseményeket, és mivel kapus nem volt, mindig megbeszéltük, hogy szerintünk ki lehetett volna védeni a hálóba tartó labdát, vagy nem. Ebben az volt a legérdekesebb, hogy a középiskolai bajnokságban az első alkalommal én álltam be a kapuba, és annyira izgultam, hogy mindjárt bevédtem három gólt. Elkönyveltek, hogy nem tudok focizni, és mivel a gyenge általánoshoz képest ez egy elég erős gimi volt, szinte minden tantárgyból alulteljesítettem. Innentől pedig tényleg egyenes út volt az olvasás és a régi barátokkal játszott focizás felé, ahol elismertek, tudták, hogy nem vagyok béna.

BD:– Mikor merült fel benned először az írói pálya lehetősége?

GF:–_Íróság? Talán nyolcadikban az egyik gyerekkönyvtárba meghívtak egy akkor népszerű sci-fi írót, sajnos a nevére már nem emlékszem, de mivel egy másik barátommal folyamatosan faltuk a fantasztikus könyveket, elég jól fel voltam készülve a témában. Folyamatosan én kérdeztem a vendéget, de valamiért nem várhattam meg a találkozó végét, el kellett mennem. Másnap mondta el az a barátom – őt egyébként Horváth Győzőnek hívták –, hogy az író miután elmentem, kifejtette, hogy roppant mód csodálkozna, ha tíz év múlva nem látná a nevemet megjelenni valamelyik irodalmi lapban, vagy egy regény borítóján. Ha nem is ezzel a dicsérettel keltem fel minden reggel, de szöget ütött a fejembe.

BD:–Milyen családból származol,
milyen tervei voltak veled a szüleidnek?

GF:–A szüleim már nem voltak fiatalok, amikor megszülettem, ezért nagyon szerettek, és sok mindent rám hagytak. Elég ellentmondásos volt a nevelés, mert nálunk a nők, vagyis anyám és nagyanyám – időnként a hozzánk látogató nagynéném –, érzelmileg szélsőséges életet éltek, hogy úgy mondjam hisztériáztak. Soha nem lehetett tudni, mikor tör ki a vihar, mikor válnak kedves, mosolygós anyukákból rikácsoló boszorkányokká. Igazából ez volt az alapélmény, hogy teljes bizonytalanságban lehetek a következő perceket illetőleg. Ezért magától adódott, hogyha csöndben olvasok egy sarokban, akkor talán elfelejtkeznek rólam. Amúgy a kórház, ahol édesanyám munkahelye miatt laktunk, néha roppant ingerszegény környezet volt, máskor meg éppen hogy félelmetes. Titokzatos és sötét kazamaták húzódtak az épültek alatt, melyek egészen a hullaházig értek. Forróság volt bennünk, mert a központi fűtés csövei is bennük kanyarogtak, és egy pokolbéli, óriási kazán táplálta őket. Sosem lehetett tudni, kilyukad-e egy ilyen cső, ránk spricceli-e a forró gőzt, amikor az osztálytársaimmal elindulunk alvilági felfedező útjainkra. Ez az egész alvilág kicsit tükrözte a női vonalat, míg apám személyében a biztonság és a humor ellensúlyozta a női hisztit. Ráadásul ő kiválóan írt írógépen, és szinte folyamatosan vicces és álnéven szerzett levelekkel bombázta a barátait. Velem is így tett, és írásait saját maga készítette rajzokkal illusztrálta. Arról, hogy mi legyen belőlem, különleges elképzelésük nem volt, leszámítva azt, hogy valamiféle "reál" pályát képzeltek nekem. Így lettem kémia tagozatos a gimiben, ami természetesen teljes csőd volt a számomra.

BD:–Az írásaidhoz  mit szólt a környezet? Milyen érzés volt amikor „neved lett” – és egyáltalán:  mennyire érzed magad helyeden a mai irodalomban…?

GF:–Már általánosban kiderült, hogy könnyen tudok fogalmazásokat írni, nyilván a sok olvasásnak köszönhetően. A középiskolában is talán ez volt az egyetlen sikerélményem amellett, hogy a Homéroszi eposzokról én tudtam a legtöbbet, még mielőtt tanultuk volna. Ám az első tréfás fogalmazás után, otthon a már említett "nők", vagyis édesanyám és a nagynéném nekem estek, hogyha egyszer már sikerült, miért nem írok egy másik vicces krokit, hiszen ez a házi feladat. Akkor derült ki számomra, hogy ezt a műfajt nem lehet magunkból kierőszakolni. Mondjuk a többit sem jó, de a humort tényleg nem lehet. Szerintem nincs "nevem", bár sok író barátom van, de korántsem vagyok annyira népszerű és ismert szerző, mint barátaim némelyike. Ez jó. Az írás ugyanis magányos tevékenység, ha "híres" lennék, nyilván több helyre hívnának, kizökkentenének a munkából. Amúgy – dicsekvés nélkül –, elég jól érzem magam, a szerkesztők hál' istenek elég gyakran kérnek fel különböző munkákra, és én szeretek felkérésre írni.

BD:–A pályád során számos jelentős alkotóval kerültél kapcsolatba, Gion Nándortól a kortársakig. Mennyire tartod fontosnak ezeket a szellemi szövetségeket?

GF:–Sok kortárs íróval volt és van is kapcsolatom. Előfordul az is, hogy évekig nem beszélünk, aztán valahogy összehoz a sors bennünket. A legérdekesebb talán az Elmer Istvánnal való ismeretség. Együtt jártunk ugyanis az egri, akkor még Ho Si Minh névre hallgató tanárképző főiskolára, levelező tagozatra, de mivel István az esztergomi ferenceseknél érettségizett, semmit sem kellett tanulnia a vizsgákra, mert mindent tudott, ráadásul latin nyelven, mindazt, amit mi magyarul sem. Csupán a vizsgák előtt, a folyosón kérdezte meg tőlünk roppant udvariasan, hogy "ma miből vizsgázunk, kérlek"? Na most, vele évtizedekig nem találkoztunk, aztán egyszer mégis, mert egy időben ő lett a Lyukasóra főszerkesztője. Mostanában pedig a Zeneakadémián szoktunk összefutni, komolyzenei koncerteket hallgatva, illetve szerzőtársak vagyunk az Országút hasábjain és a Napkút Kiadónál. Aztán itt van Szabó Pali, akivel közösen írtuk a Janust, én a szüzsét, ő a verseket, vagy Bene Zoli, akinek az írásait roppant kedvelem, de említhetném Cselenyák Imre barátomat, Vass Tibit, Nagy Koppány Zsoltot, Gál Vilit, Pósa Zolit, Domonkos Lacit, Bán Mórt, Rónai Zoltánt, Novák Valentint, Székelyhídi Zsoltot, Rimóczi Lászlót, Terólad nem elfelejtkezve. Berka Attila barátsága igen fontos az életemben. Nélküle soha nem írtam volna meg az Én, Mátyás királyt, mint ahogy Szabó Pali nélkül a Janust. Bakonyi Istvánt nem csupán a rólam írt monográfiája, hanem jó humora és személyes barátsága miatt kedvelem. Kovács Katáng Ferivel, Bencsik Gáborral a Rózsássy Barbara által szerkesztett olvasat.hu-n vagyunk szerzőtársak. És sajnos vannak a barátaim köztük olyanok, akik már nincsenek az élők sorában: Gion Nándi, Bánosi Gyuri, vagy a Magyarországon rossz emlékű Kertész Ákos, aki csak élete végére bolondult meg, korábban kiváló író-, versmondó-, és ízig – vérig jellemes ember volt. És vannak olyanok, akikkel nincs napi kapcsolat, de  sokra tarjuk, elismerjük egymást. Közéjük sorolnám az írószövetség elnökét, Erős Kingát, aztán Király Farkast, Soltész Marcit, vagy L. Simon Lászlót. És akkor még nem említettem Kapa Mátyást, aki a Történelmi Regényírók Társaságának elnöke, s mely társaságnak jómagam is tagja vagyok. Soós Tibort, akivel rettentő jókat lehet nevetni. Természetesen biztos van olyan, akit kifelejtettem, előre is elnézést kérek tőlük.

BD:–Ahogy mesélted, a gyerekkori rajongástól a fiatalkori vargabetűkön át jutottál el a történelmi regényig. Szerinted miként találtál rá a saját hangodra ebben a műfajban? A tárca és a novella mennyiben ad számodra másfajta alkotói szabadságot, különösen a mai világ sajátos változásai közepett?

GF:–A fene se akart történelmi regényíró lenni. Gyerekként rajongtam értük, fiatalon viszont kifejezetten averzióim voltak a történelmi regényekkel szemben. Idegesítettek a kitalált párbeszédek, a fikciók. Mikor a Harry Potter megjelent, esett le a tantusz, hogy én is írhatnék hasonlókat, csak legyenek benne magyar történelmi események. Így csempésznék némi ismeretet az ifjúság lelkébe. A regényírás melós dolog. Hosszú távfutás, leginkább maratoni, de ha lenyomtad az első ezer métert, beindulnak az endorfinok, kezded jól érezni magad. Aztán van egy rövid műfaj, melynek szerencsére ma reneszánsza van, az olvasók is kedvelik, ez a tárca. Nagyon szívesen és viszonylag könnyen írok tárcát. A novella már nehezebb műfaj, de ma már annyi minden történik a világban, annyi abszurd és groteszk dolog az AI-tól kezdve a klónozáson át a robotokig; a fake news, a mély állam, és ki tudja még mennyi minden, és ezek remek táptalajai az elbeszéléseknek. És akkor még ott van a közelmúlt, az én ifjúságom, ami a ma fiataljainak már történelem. Vagyis az évi egy regény mellett megírok legalább húsz-harminc tárcát és hat-nyolc novellát, és akkor még a kortársak műveiről írt recenzióimról nem is beszéltem.

BD:–Miért érezted fontosnak a regényeidben állandóan visszatérő Nagy Lajos korszakot, vagy hogy később a szerb megszállás alatti Baja történetét emeld k? Milyen forrásmunkára, kutatási háttérre van szükség ahhoz, hogy egy normális művet keltsen életre belőlük az író?

GF:– Az első sorozatnál – A strucc vére, A strucc terjeszkedik, a strucc halála –egyértelmű volt, hogy Nagy Lajos nápolyi hadjáratánál kezdem, és a további hat regényben majdcsak eljutok valahogy Hunyadi Jánosig. Ez meg is történt. Nagy Lajos és általában az Anjouk kicsit mostohán vannak kezelve, pedig a Mátyás korabeli gazdagság alapjait ők teremtették meg, Mátyás legfeljebb a címert cserélte ki a visegrádi palotában, illetve lerombolt egy gótikus kutat, hogy megépíttesse az ő reneszánsz díszkútját. Hiába, no, kiment a divatból! A Trianon regényekbe pedig egy felkérés nyomán kezdtem bele, és közben derült ki, mennyi izgalmas és kevésbé ismert részletet rejt a szerb megszállás korszaka, hiszen ők csak 1921 augusztus végén takarodtak ki az országból. Szerintem, ha történelmi regényeket írsz, akkor folyamatosan olvasni kell a korszakról. Szerencsére elég sok forrás anyag, visszaemlékezés maradt, csak győzze az ember. Azonkívül még ott az Arcanum, az összes korabeli újság összes lapjával.

BD:–Melyek a kedvenc időtöltéseid az írás mellett s azon túl…?

GF:– Csak hálálkodni tudok a a Jóistenek, hogy megértem az unokáim megszületését. Együtt lakunk velük egy hosszú parasztházban, és ez az együttélés rengeteg vidám és örömteli percet szerez nekünk, a feleségemmel együtt. Úszni járok egy közeli uszodába, és kertészkedem, biológiai (tengeri moszat és nyomelemek) permettel fújom a gyümölcsfáim. Ezenkívül szerintem minden írónak szépirodalmat is kell olvasni, ez bővíti a szókincsét, alakítja a nyelvezetét. Színházba járunk, moziba, komolyzenei koncertekre, ezeket többnyire Edit, a feleségem szervezi. És a szomszédunkban van a Klebelsberg Kastély és a szintén Klebelsberg Kunó nevét viselő Kultúrkúria, rengeteg színvonalas programmal.

BD:–Várhatóak-e új művek, mi foglalkoztat leginkább mostanában?

GF:–Idén lehet, hogy nem lesz könyvem, de ha mégis, akkor Trianon fiai és Trianon unokái című két regényem folytatása, Trianon lányai címmel, még mindig Baja első világháború utáni szerb megszállásának idejéből. Tervezek egy új novellás kötetet is, bár a legjobb lenne megjelentetni egy komolyabb válogatást Összegyűjtött novellák címen, de ez még a jövő zenéje. És hát a tárcákból szintén kitelne már egy önálló kötet...