BOLOND LÁNY VI. szürrealista kispróza



- Most egy érésben lévő pattanás vagyok, amit ki kell nyomni. – morfondírozott magában Petra
és megtartotta a kristályhamutartót remegő orrcimpáin.
Most egy női ikerpár vagyok, aki kelleti magát. – folytatta
felturbózva és megkettőződött.
- Hamis a krokodilom, hamis a krokodilom. – csendült
fel a háttérből egy hang, ami az enyém volt. – Feladom a csempét, elsőbbségivel. – tettem hozzá tréfásan,
hogy Petra csakúgy pukkadozott a nevetéstől.
Amikor nagy nehezen abbahagyta, mély levegőt vett és így szólt.
- Ki érdemes a pozícióra, amit már betöltöttek? – Az apátia köbgyök, s a töredék önmagát
ígéri a fejszesuhanásnak.
- Egy jó ideje elrejtőznek előlem a cipzárhasadékok pohárnokai. – jelentettem ki,
majd tiltásra emeltem a kezemet. – Konty, meg ne mard a mókust!
Erre Petra arcát elözönlötték a könnyek.
- Ne hagyjatok egyedül, ó, ne! – fakadt ki hirtelen.
- Utálom a vízmértéket, mert, mi pösze, kontrollálhatatlanul
reszket, s ő minduntalan keresztbe tesz nekem! – Zergék tánca, utolsó zergeröppentyűk tánca,
kijössz-e ma elém az állomásra?...
- Ki, ki. – hagytam helyben. Vajon mi késztethette ezt a szerencsétlen lányt
arra, hogy felszerelje a hangtorzítót az operett rajongókra? - tűnődtem el.
- Csak nyugalom, nyugalom. – csitítottam. – A husángok rövidek, kottáktól ódzkodó
ugródeszka, lehetőleg ne förmedj rájuk!
- Félreismersz. – hajtotta picit félre a fejét Petra. – Én pökhendi is tudok lenni, meg nem is. – állította komolykodón.
- Igaz ugyan, hogy néha-néha bekerítenek az intarziák, de alapvetően a majmolás az, ami felszabadítja
a rabkeretes nőket.
- Hogyan? – kerekedett el a szemem.
- Úgy, hogy amilyen abált a szösz, olyannyira nélkülözhetetlenek a pecsétek a tabuzónában!
- Aláhúzom – bólintottam szavam mellé.
Petra ekkor megperdült a tengelye körül és rázendített.
- Pokoljárás, dicső pokoljárás, te, aki alkalmatlan vagy a szabászatra,
viszont ügyesen elbánsz a vagyonukat féltő haramiákkal vagy szellemfacsarás íziben, -
az idiotizmus szárnyletépve tátog a lepkevadászokra, s terpeszben egy vaskos vállfa ront be az ajtón,
hogy a jegyesévé tegyen…
- De hiszen te az én jegyesem vagy, nem? – tártam szét a karjaimat, mint aki csodálkozik a valótlanon.
A lány rám borult, hosszasan megcsókolt, ami, bevallom őszintén,
nagyon jól esett.
Ha a férje, aki Olaszországban tartózkodott, sejtette volna,
hogy mit művelünk mi itt ketten, bizonyára kijött volna a sodrából.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-11-04 14:35:35
Utolsó módosítás ideje: 2019-11-04 14:35:35