Lélegzetvétel (újra)

Te!

Úgy ahogy én is...
Szirtre ha lépsz,
tépi hajad lobogós szél
fésülne talán, és mi marad?
Összekuszál.

Túlfűtött reaktor, vasfejű számgép, a
rakéta se segít már, nincs mese,
a tét te vagy,
vekker a vaker oltotta sötétben.
Nem teheted, hogy csak ücsörögsz tétlen!
Te, a mentség példátlan eszköze, titka
- bár támogatód tűr és tiltja dumád is ma.

Fennszón okol a vén bolond,
ha sírsz, ha röhögsz: ítélet neki,
berezelt, így lett
papagáj, ki a leckét mondja
egyhangja csakis is- ismételgeti.

Nyakunkon póráz mérge, s világ vége,
ami voltunk, s ami ránk jut,
elkeserít ez
a léten túlra ígért teli-zsák,
bár foszladozik, de kívánjuk!

Tüntessük el a létramércét!
Ha nem, fokára fölszögelnek:
rendre feszített
emlékeinkből csak a kétség
marad: kit láza gyötör,
majd végül elmegy?!

Kevés ezért a puszta ittlét.
Folyton a célra utalsz, rád
sem hederítek.
Új rémségek kísértete jár…
én elvetem a lobogók uralmát!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-02-02 17:19:41
Utolsó módosítás ideje: 2019-02-03 21:18:04