DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2815 szerző 36367 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Nyírfalvi Károly
  (telek udvar kert)
Új maradandokkok

Aranyi Gábor: EXTÁZIS – CSAK 4–8-IG
Szilasi Katalin: Ima
Petz György: Amikor belegondol
Vajdics Anikó: Mert az emberek...
Albert Zsolt: Perszeapu
Szakállas Zsolt: CSATLAKOZNI szürrealista kispróza
Bánfai Zsolt: Vall(om)ás
Ötvös Németh Edit: neked
Francesco de Orellana: Hegyek völgyek sütőtök
Farkas György: ALVÁSGYAKORLAT (lV)
FRISS FÓRUMOK

Nagyító 8 órája
Szakállas Zsolt 8 órája
Albert Zsolt 12 órája
Mórotz Krisztina 12 órája
Varga Árpád 13 órája
Gulisio Tímea 13 órája
Gyors & Gyilkos 16 órája
Tiszai P Imre 19 órája
Petz György 20 órája
Gyurcsi - Zalán György 1 napja
Szilasi Katalin 1 napja
Király Árpád 1 napja
Maretics Erika 1 napja
Vajdics Anikó 1 napja
Bara Anna 2 napja
Gregor Andrea 2 napja
Tóth Gabriella 3 napja
M. Szabó Mihály 3 napja
Aranyi Gábor 3 napja
Bártfai Attila Márk 4 napja
FRISS NAPLÓK

 Jó, ha a vége jó 2 órája
Héderváry Luca 5 órája
leállósáv 7 órája
Játék backstage 10 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 11 órája
JÓ ÉJT! 13 órája
Baltazar 14 órája
az utolsó alma 15 órája
nélküled 19 órája
enigma 23 órája
fejlakók... 1 napja
Hetedíziglen 1 napja
árnyalat 1 napja
Bátai Tibor alkotói naplója 1 napja
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2019-07-16 06:41 Összes olvasás: 16468

Korábbi hozzászólások:  
389. [tulajdonos]: ...2019-07-15 19:54
2019. július 15.

"Don't try to fix me, I'm not broken". Tele van a város Evanescence-plakátokkal. Eszembe juttatták újra, annyi év után, a Listen to the rain-t, amit Amy Lee állítólag tizenhét éves korában írt – harminchét évvel fiatalabban, mint amennyi én most vagyok. Ennyi idő alatt, van, aki felnő. Mi közöm lehet nekem egy gimnazista korú lány énekéhez? Azon kívül, hogy a középső fiam ebben a korban van, a kisebbik hamarosan ennyi lesz, a legnagyobb meg már tíz éve nem ennyi. Unokát akarok. Unokát!

Hosszú hajú, tornacipős lányok állnak mögöttem a Tescóban a kasszánál. Én őket nézem, ők engem. Hogy milyen szépek. Hogy milyenek lehetnek negyven év múlva. Délelőtt kikísértem L.-t a népligeti buszpályudvarra, 188-assal jöttem vissza Budaörsön át, eszembe jutott, hogy a Tescóban a gumicukor hetek óta csak 145 forint, állítólag jót tesz az ízületeknek, leszálltam Tropic Fruits-ot és Red Hearts-ot venni. Az a kettő a kedvencem. Fordításhoz elengedhetetlenek. Nem bírok egész nap kávét inni.

Előkerestem egy tavaly októberi naplóbejegyzést: „olyan megnyugtató ennek a két embernek a békés egymás mellett lépkedése, bár már csak képzeletben látom őket, de amilyen hatalmas a képzelet vetítővászna, látom magam előtt a jövőt, mint egy derűlátó Cassandra, látom, ahogyan az erdő, a János hegyet körbeölelő őszi táj, az ország, a világ összes tája, vidéke benépesül hozzájuk hasonló párokkal; látom a nagyobbik fiamat is, ahogyan a matematikai tanulmányait befejezve hazatér Heidelbergből, lehet, hogy nem rögtön, talán eltölt ott még pár évet, aztán egyszer csak egy beállít egy lánnyal, aki nem tud magyarul, csak nagyon kevés szót, azt a pár szót, amire a fiam tanította, kozonom zepen, nagyjon ókos, szep vagyj, ilyeneket, én meg kedvet kapok végre rendesen megtanulni németül, esetleg elkezdek lengyelül, arabul vagy észtül tanulni, a Koránt vagy a Talmudot tanulmányozni…”

A dolog úgy alakult, hogy úgy tűnik, lengyelül fogok elkezdeni tanulni, és nem lesz szükség a Korán vagy a Talmud tanulmányozására, megmaradhatok a keresztény Szentírásnál, ezúttal katolikus megközelítésben, ami érdekes lesz, ha bekövetkezik, most, hogy (pár éve) görög-katolikus kisleányból református asszonysággá értem az egyház kebelén. A tavaly októberi jóslatom részben önbeteljesítőnek bizonyult: a nagyfiam Heidelbergben beleszeretett egy lengyel matematika szakos lányba, akivel augusztusban személyesen is megismerkedhet az egész család. Jön velünk Szepezdre, elvisszük Salföldre, Tapolcára, és a szentbékálai Kőtengerhez. A Kőtenger az alap, azt nem hagyhatjuk ki, mondta ma a fiam. Izgulok. Kvázi anyós szerepben leszek, nem szeretnék se túllihegni, se elhanyagolni semmit. Alícia. Ízlelgetem a jövőt.

A kísértetházas mese folytatásához nincs most erőm. Egészen más hangulatban vagyok. (De egyszer majd be kell fejezned, hallom a Belső Hajcsár hangját. Undok kis stréber, nem hagy soha békén. Igazából nem undok, csak jót akar, mint Schindler könyvelője, Itzhak Stern: a süllyesztőbe eresztett témák neki olyanok, mintha elgázosítanám őket, és azt ő nem hagyhatja. De én sem, ha van szívem, mint Schindlernek volt.)

388. [tulajdonos]: jav.2019-07-14 14:22
2019. július 14.

A kísértetházakban az a jó, hogy az ember sosincs bennük egyedül, akkor sem, ha egy-egy helyzetben magára marad. Amikor a magára maradottság érzése belopná magát az emberecske szívébe, a kísértetek köréje gyűlnek, ölükbe veszik, ringatják, simogatják. Ha mindez nem használ, megcsikizik a talpát vagy a derekát. Az mindig bejön. Nálam legalábbis. A talpamon nem annyira, de a derekamon tutira. A férjem a homlokát ráncolja, nem érti, mi ütött belém, szerinte illetlen dolog olyankor kacarászni, amikor ő halál komolyan számon kér valamit. Nem csókot, még csak puszit sem, bár néha azt is, csak előtte még gyorsan varangyos békává változik, de az egy másik mese, amelyben ő elátkozott királyfi, én meg királylány vagyok – mert néha az is lehetek, nem csak az a világra szólóan eszes parasztlány, akinek százesztendős fonalból kell aranyfonalat fonnia, és más lehetetlen feladatok teljesítésébe is belerángatják, például abba, hogy próbáljon meg mindig észrevétlenül jelen lenni, mintegy a háttér részeként, a családi domborműveken, minta ott is lenne, meg nem is. Én most róla akarok mesét mondani, na meg a kísértetház szellemeiről, akikkel az okos lány évekkel ezelőtt szövetséget kötött. Mert nem voltak ám mindig jó viszonyban! Tavasszal, amikor kinyílt a nyaraló ajtaja, a kiáradó levegőben érezni lehetett a bentlakók eszeveszett csapkodását, mintha kígyófejű őslények röpködtek volna a lány feje felett. Te mit keresel itt, sziszegték, beleragadtak a hajába, csípték, marták. És a szaguk! Kedves gyerekek, ha nem tudjátok eldönteni, laknak-e egy régi házban szellemek, szagoljatok bele a levegőbe. Azt a dohos, áporodott szagot, amit ilyenkor éreztek, az egykori lakók halott szellemei bocsájtják ki, ezt jó, ha tudjátok. Azt hinné az ember, hogy az ilyen árnyéklényeknek már nem lehet szaga, aztán kiderül, hogy nagyon is büdösek. Hiába szellőztetnek az élők, nem viszi ki őket a huzat. Belekapaszkodnak az ajtókilincsbe, a függönykarnisba, a fiókok rézfogantyúiba, bármibe, amivel meg tudják akadályozni, hogy a keresztáramlat kiszippantsa őket a fényre. Ezért akad mindig annyi javítani való a régi házakban, hol ez esik le, hol az a sok rángatástól. Ki kellett egyeznem a ház szellemekkel, így írom egyes szám első személyben, úgyis biztosan kitaláltátok már, hogy az a világra szólóan eszes lány én vagyok. Csakhogy eleinte még nagyon buta voltam. Idáig tart a mai mese. Innen folytatom, ha bírom…

2019. július 13.

fogtam a távirányítót és megnyomtam
a nyálindító gombot nyárindítót akartam
írni de félre ment az ujjam pedig a rö és a lö
elég távol esik egymástól a billentyűzeten ezt
most nem kellett volna elárulnom magadtól
is rájöhetnél ha utána akarnál nézni csak hát
tudod elég kemény cucc ez a beidegződés
hogy mindent az olvasó szájába kell rágni
az istennek se bírok róla leszokni az anyai
szerep maradványa ez folyton meg akarlak
kímélni a felesleges kitérők és a félreértések
fájdalmától pedig tudom hogy nagyfiú vagy
már esetleg nagylány de ha így folytatom
nem marad elég tered az önállóságra most
is mintha kezdenék túl sok lenni már megint
szóval az elütésekre visszatérve biztosan
kitaláltad magadtól is hogy nem véletlenül
rontottam el a nyarat hanem szántszándékkal
néha muszáj direkt beszédhibás tüneteket
produkálnom mintha az agyamra ment volna
valami amikor igazából csak azt szeretném
megírni hogy jó lenne téged megölelni de
ekkora szentségrontásra én még didaktikai
okokból sem vetemednék soha hány betűt
kellene ahhoz direkt vagy véletlenül félre
ütnöm és mint szólna hozzá a védőszentem
Santa Afásia vagy mit szólnál hozzá te nem
hinnéd-e azt mint már olyan sokszor hogy
véletlenül vagy szántszándékkal meg akarlak
ölni vagy ami még annál is rosszabb nem
hinnéd-e azt hogy le akarlak rohanni mint
egy Sacri Légiónak álcázott üdvhadsereg


2) Azon gondolkodtam hazafelé jövet, nem üres dobálózás-e a semmit, mint navigációs pontot emlegetni folyton. Mintha visszhangot faggatna az ember: ideát semmi, mi a helyzet odaát. És jönne a megnyugtató válasz, hogy semmi, semmi, semmi. Megijednék, ha egyszer véletlenül nem ezt kapnám vissza, azt hinném, most azonnal tennem kellene valamit, és ez nagyon felzaklatna. De így. Nyugalom van, altató szél ringatja a fák lombjait. Lehet menni aludni.

3) Mindig én vagyok a hunyó, ő meg elbújik. Így osztódtak ki a szerepek, meglehetősen egyenlőtlenül, de ez nem zavar, szeretek vele így is játszani. Vannak kedvenc bújóhelyei, meg újak is. Én úgy teszek, mintha nem emlékeznék a régiekre, és nem ismerném fel az újakat. Ez is a játék része. Néha, amikor nem bírja kivárni, hogy megtaláljam, leejt valamit, vagy fütyörészni kezd (nemrégen tanulta, hogyan kell, egészen jól tud már); olyan is van, hogy kikiabál a rejtekhelyéről, itt vagyok, de ezt nem szabad meghallanom, direkt másik irányba kell mennem. Szeretem, hogy ilyen. Neve nincs, és egyelőre biztosan nem is lesz, mert még csak a képzeletemben létezik, de tudom, hogy egyszer majd ő lehet az unokám.






387. [tulajdonos]: ...2019-07-14 14:01
2019. július 14.

A kísértetházakban az a jó, hogy az ember sosincs bennük egyedül, akkor sem, ha egy-egy helyzetben magára marad. Amikor a magára maradottság érzése belopná magát az emberecske szívébe, a kísértetek köréje gyűlnek, ölükbe veszik, ringatják, simogatják. Ha mindez nem használ, megcsikizik a talpát vagy a derekát. Az mindig bejön. Nálam legalábbis. A talpamon nem annyira, de a derekamon tutira. A férjem a homlokát ráncolja, nem érti, mi ütött belém, szerinte illetlen dolog olyankor kacarászni, amikor ő halál komolyan számon kér valamit. Nem csókot, még csak puszit sem, bár néha azt is, csak előtte még gyorsan varangyos békává változik, de az egy másik mese, amelyben ő elátkozott királyfi, én meg királylány vagyok – mert néha az is lehetek, nem csak az a világra szólóan eszes parasztlány, akinek százesztendős fonalból kell aranyfonalat fonnia, és más lehetetlen feladatok teljesítésébe is belerángatják, például abba, hogy próbáljon meg mindig észrevétlenül jelen lenni, mintegy a háttér részeként, a családi domborműveken, minta ott is lenne, meg nem is. Én most róla akarok mesét mondani, na meg a kísértetház szellemeiről, akikkel az okos lány évekkel ezelőtt szövetséget kötött. Mert nem voltak ám mindig jó viszonyban! Tavasszal, amikor kinyílt a nyaraló ajtaja, a kiáradó levegőben érezni lehetett a bentlakók eszeveszett csapkodását, mintha kígyófejű őslények röpködtek volna a lány feje felett. Te mit keresel itt, sziszegték, beleragadtak a hajába, csípték, marták. És a szaguk! Kedves gyerekek, ha nem tudjátok eldönteni, laknak-e egy régi házban szellemek, szagoljatok bele a levegőbe. Azt a dohos, áporodott szagot, amit ilyenkor éreztek, az egykori lakók halott szellemei bocsájtják ki, ezt jó, ha tudjátok. Azt hinné az ember, hogy az ilyen árnyéklényeknek már nem lehet szaga, aztán kiderül, hogy nagyon is büdösek. Hiába szellőztetnek az élők, nem viszi ki őket a huzat. Belekapaszkodnak az ajtókilincsbe, a függönykarnisba, a fiókok rézfogantyúiba, bármibe, amivel meg tudják akadályozni, hogy a keresztáramlat kiszippantsa őket a fényre. Ezért akad mindig annyi javítani való a régi nyaralókban, hol ez esik le, hol az a sok rángatástól. Ki kellett velük egyeznem, így írom egyes szám első személyben, úgyis biztosan kitaláltátok már, hogy az a világra szólóan eszes lány én vagyok. Csakhogy eleinte még nagyon buta voltam. Idáig tart a mai mese. Innen folytatom, ha bírom...

2019. július 13.

1) fogtam a távirányítót és megnyomtam
a nyálindító gombot nyárindítót akartam
írni de félre ment az ujjam pedig a rö és a lö
elég távol esik egymástól a billentyűzeten ezt
most nem kellett volna elárulnom magadtól
is rájöhetnél ha utána akarnál nézni csak hát
tudod elég kemény cucc ez a beidegződés
hogy mindent az olvasó szájába kell rágni
az istennek se bírok róla leszokni az anyai
szerep maradványa ez folyton meg akarlak
kímélni a felesleges kitérők és a félreértések
fájdalmától pedig tudom hogy nagyfiú vagy
már esetleg nagylány de ha így folytatom
nem marad elég tered az önállóságra most
is mintha kezdenék túl sok lenni már megint
szóval az elütésekre visszatérve biztosan
kitaláltad magadtól is hogy nem véletlenül
rontottam el a nyarat hanem szántszándékkal
néha muszáj direkt beszédhibás tüneteket
produkálnom mintha az agyamra ment volna
valami amikor igazából csak azt szeretném
megírni hogy jó lenne téged megölelni de
ekkora szentségrontásra én még didaktikai
okokból sem vetemednék soha hány betűt
kellene ahhoz direkt vagy véletlenül félre
ütnöm és mint szólna hozzá a védőszentem
Santa Afásia vagy mit szólnál hozzá te nem
hinnéd-e azt mint már olyan sokszor hogy
véletlenül vagy szántszándékkal meg akarlak
ölni vagy ami még annál is rosszabb nem
hinnéd-e azt hogy le akarlak rohanni mint
egy Sacri Légiónak álcázott üdvhadsereg


2) Azon gondolkodtam hazafelé jövet, nem üres dobálózás-e a semmit, mint navigációs pontot emlegetni folyton. Mintha visszhangot faggatna az ember: ideát semmi, mi a helyzet odaát. És jönne a megnyugtató válasz, hogy semmi, semmi, semmi. Megijednék, ha egyszer véletlenül nem ezt kapnám vissza, azt hinném, most azonnal tennem kellene valamit, és ez nagyon felzaklatna. De így. Nyugalom van, altató szél ringatja a fák lombjait. Lehet menni aludni.

3) Mindig én vagyok a hunyó, ő meg elbújik. Ez a szereposztás, kissé egyenlőtlenül, de nem baj, szeretek vele így is játszani. Vannak kedvenc bújóhelyei, meg újak is. Én úgy teszek, mintha nem emlékeznék a régiekre, és nem ismerném fel az újakat. Ez is a játék része. Néha, amikor nem bírja kivárni, hogy megtaláljam, leejt valamit, vagy fütyörészni kezd, olyan is van, hogy kikiabál a rejtekhelyről, itt vagyok, de ezt nem szabad meghallanom, direkt másik irányba kell mennem. Neve még nincs, csak a képzeletemben létezik, de remélem, hogy egyszer majd ő lehet az unokám.




Olvasói hozzászólások nélkül
386. vajdics: ...Mórotz Krisztina: hm...2019-07-14 13:59
Kedves Kriszta!

Hízelgő, amit írsz, ám saját magammal szemben én -- szerencsémre és mások szerencséjére -- kritikusabb vagyok. A felismeréseket illetően: simili similem gaudet, ám az igazán izgalmasak talán mégis inkább a különbségek.

A.

Olvasói hozzászólások nélkül
385. Mórotz Krisztina: hm...2019-07-12 17:10
Néha felismerem magam nálad. Amúgy lassan a naplód miatt érdemes idejárni.. :)))) nemis. a gondolataidért.

Luca

384. [tulajdonos]: ...2019-07-12 15:12
2019. július 12.

1) Az apák bűnei a fiúkra szállnak, igen, és a politikusok, semmi kétség, olyanok, mintha az apáink lennének, hiába szeretnénk, hogy a testvéreink vagy legalább a barátaink legyenek. A gyurcsányok és az orbánok bűneiért engem terhel a felelősség – tudom. Amikor a pápa Auschwitzban imádkozott a náci tömeggyilkosok lelki üdvéért, sokan felháborodtak. Én nem. Imádkozzon csak, gondoltam, az én lelkemet menti meg vele. Mert amikor elképzelem például azt, hogy egy alig tíz éves kislánnyal megásatják a saját sírját, aztán meztelenül egy éjszakára bele fektetik, csak mert az egész napos munkából „haza” felé (értsd a táborba vissza) menet fel mert venni a földről egy almát, és az a kislány reggelre nem csak átfagy, de meg is őszül (igaz történet – lásd: Mózes Teréz: Bevérzett kőtáblák című könyvét https://moly.hu/konyvek/mozes-terez-beverzett-kotablak), amikor ezt elképzelem, nem csak azt érzem át, min mehetett keresztül az a kislány, de óhatatlanul átkerülök a másik oldalra is, mert keresem a magyarázatot, mintha lenne, különben nem bírnám ki, hogy fagyok meg és fehéredik ki a hajam. Rendnek kell lennie, ez a magyarázat, ebbe kapaszkodom, mint Hanna Schmitz A felolvasó c. filmben, rendnek kell lennie, hajtogatom, és ha nem imádkozik értem valaki, így maradok, akkor is, ha a következő pillanatban már az a kislány vagyok, aki az utolsó napokban, amikor a háborúnak már vége volt, úgy élte túl a lágerben a nyomok eltakarítását, hogy befeküdt a halott édesanyja alá, és megvárt, amíg a katonák elvonultak. Ő túlélte, és felnőtt, én ott maradtam, mert a halott anya is én vagyok. A testem örökre az övé, a lelkem viszont az ördögé, mert elvitték a katonák. Jól teszi, aki érte imádkozik, nagyon jól teszi.

2) Mindig (azaz sokszor, vagyis nem egyszer), amikor már azt hiszem, hogy elég tapasztalt (vagy legalábbis elég öreg és fáradt) vagyok már ahhoz, hogy túl legyek minden földi hülyeségen, ami bezár, vagy bolyongásra késztet, ott találom magam egy útvesztőkkel és zsákutcákkal teli börtönben, mint a visszaeső bűnös. Vagy az ön-gyilkos, aki folyton visszatér a tett színhelyére.

3) Irány Szepezd. (Pszt! Titkosügynöki ön-megbiztatás.)


383. [tulajdonos]: ...2019-07-11 23:07
2019. július 11.

Dösómasztgóon, elő hát újra a sószóróval, legyen mivel fűszerezni a semmit, bizonyítani, hogy érek valamit, ha többet nem is, annyit legalább, amennyit itt unciánként avagy uncsi-ánként összehordok, mert annyit érek én, amennyit ér a só, a la Radnóti, plusz szemétdombonként egy-egy gyémánt fél krajcár, amit neked ajánlok, illetve rajtad keresztül a gazdasszonyodnak. Jöhetsz keresgélni bármikor, de ne siess – az én gyémánt fél krajcárjaim lekéshetetlenek.

Tudod (hogyne tudnád), egyedül itt vagyok szabad, legalábbis azt hiszem, pedig tuti, hogy itt se nem, mert a török császár is mindig erre fele kóricál a dagadt seggével, persze csak, ha én megengedem, de megengedem, mert ő is a mese része, nélküle nem lennél te sem. Hát, így állunk.

Rájöttem, miért eszi a fene az idősödő nőket az ékszerekért a filmekben és a regényekben.

2019. július 9.

Vérét ontani értem nem fogja soha.
Az ujjait forgatja, én meg tekeredem
fel-le, le-fel, mint jojón a zsinór. Közös
pamlagunk helyén még csak térkövek.
De már legalább építkezik, és nem a
gyűlölet a jeleit számolgatja, amikor
távolodom, vagy ha feléje lépkedek.

2019. július 8.

"Szeretni nem lehet szkafanderben, aki szeret az meztelen." Ez a gondolat is mintha megdőlni látszana, mint minden hangzatos duma. Minden igaz lehet valamikor, meg az ellenkezője is. Az emberek tudják ezt, és szeretik az olyan ruhaneműt, ami a színén és a fonákján is hordató. A középső fiam vetetett magának az apjával egy shortot, aminek az egyik színe keki, a másik színe sötétkék. Ezt viszi magával mindig, ha táborba megy, és úgy viseli, mintha két nadrágja volna – az igazat nem sejti senki.

Én egy belülről is, kívülről is hordható szkafandert szeretnék. Meg kellene ezt most magyaráznom, talán másnak is, de főleg magamnak, mert nem értem pontosan, miért van nekem szükségem ilyen furcsa, kifordítható védelemre, de hirtelen de ja vu-m támad: mintha erről a dupla szkafanderről olvastam volna már valahol. Mintha nem is az én vágyam fogalmazódna meg benne, hanem valaki másé. Aki lehetne az én másik felem – a fonákom, vagy a színem. De nem az.

Anyuval beszélgetni legjobban gyógyszerekről és vérnyomásról lehet. Felment megint a vérnyomásom, be kell vennem a vérnyomás-csökkentőt, lement megint a vérnyomásom, innom kell egy kávét; ki kellene ülnöm a napra, de nem bírja a szemem, túl sötét van itt benn, megfájdul tőle a szemem, jaj, a derekam, juj, a lábam, ó, a fejem.

Meg kell tanulnom lefordítani a mondatait a saját nyelvemre, csak előbb még el kell készítenem egy szótárt is, mint egy kulturális antropológus, akik egy soha le nem írt egzotikus nyelvvel ismerkedik mindenféle közvetítő nyelv nélkül, és még azt sem tudja, hogyan kell megkérdeznie a másik nyelven, hogy „ki vagy te”, vagy, hogy „mi ez”?

2019. július 6.

Mama értékvilágában bárki, aki munka helyett tüntetően az utcán őgyeleg, „grasszál”, –ahogyan nem-tudom-ki nevezte a kockásingesek megmozdulásait –, ahelyett, hogy kapálna, vetne vagy markot szedne, csak a csőcselék része lehet, bár Mama nem a „csőcselék” szót használná. Nem tudom, milyen jelzővel illetné az őgyelgőket, talán betyár gazembereknek. Amikor az ötvenhatban egy csapat férfi betörte a téesz-iroda ablakát, és berontottak a házába, mert úgy tudták, ő őrzi a párttagkönyveket, félt. A menekültektől is félne, és biztosan a Fideszre szavazna, ha még élne. Nem maga miatt, a déd- és ükunokáit akarná biztonságban tudni. És elhinné, hogy a jövő záloga a határokban rejlik. Mamának amúgy nem voltak soha határproblémái, nem gyalogolt bele senkibe, és a saját határait is mindig nagyon jól ki tudta jelölni. Nem szenvedett jeszvumen-szindrómában, mint én. Anyu meg: nem csak nemet nem tudott mondani soha semmire, de igent se. (Ez persze nem igaz, csak nagyvonalakban, de a nagyvonal is éppen elég rossz. Volt nekem.)

A férjem a tüntetőket közszolga létére (?) sem becsüli le, már csak azért sem, gondolom, mert még emlékszik, amikor ott grasszáltam mellette a tömegben a Nagymarosi Vízierőmű elleni demonstráción. Szárszón ismerkedtünk meg az 1988-as ellenzéki táborban, ahova én a Széchenyi Szakkollégium tagjaként érkeztem (mi voltunk a szervezők), A. meg az ELTE Természetvédelmi Klub megbízásából. Fel is szólalt. Ott láttam meg először a dobogón. Októberben már együtt jártunk. Nem csak tüntetni. Hatalmas tömeg hömpölygött a rakparton, „zavaros, bölcs és nagy volt”, akárcsak a Duna, és „mintha a szívünkből folyt volna tova”, A. egyszercsak megállt mellettem, és fülelni kezdett. Mi történt, kérdeztem, de nem válaszolt – most is ilyen, nem lehet sürgetni, meg kell várni, amíg magától elmondja, amit akar, ha akarja. Aztán elmondta, mert akarta: a „Székely himnusz” szövegét hallgatta, hogy jól éneklik-e. A nagyapja írta az első két versszakot egyetemista korában egy ünnepségre, akkor még Kántáte volt a címe. Az eredeti székely himnusz, úgy tudom, az „Ó, én édes jó Istenem” kezdetű népdal volt, arra írta Bartók az Este a székelyeknél-t.

A. fülelt, majd elmagyarázta, miről van szó, és akkor én is hallani kezdtem de már nem a Kántátét, hanem az ismeretlen szerző által írt plusz sorokat. Ezért (emiatt a közös oda fülelés miatt) emlékszem én mindig úgy, hogy már az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen is együtt grasszáltunk a tömegben A–sal, pedig akkor még nem is ismertük egymást.

2019. július 5.

Most még tükör által homályosan látunk – minden emberfia. Van, aki azt hiszi, kivétel ez alól. Ami engem illet, sosem tagadtam, hogy nem látok jól, bármit a szememre lehet hányni, borsót, bélsarat, félig megemésztett pörköltet, és, ha valakinek azzal van tele a gyomra, gumilövedéket is. Akár. Mintha én tömtem volna bele bármit bárkibe.

2019. július 4.

A villanyóra őrdarazsa. Belemar a kezembe, pedig csak a biztosítékot akarom visszakapcsolni. Szerinte én nyúlkálok rossz helyre, szerintem ő hiszi rosszul, hogy a villanyóra az övé, csak mert a társaival együtt bele költözött.

Hogy a tüntetők szembetegségben szenvednének, és azt gumilövedékkel kell gyógyítani, ilyesmiről doktori disszertációt egyik fiam sem fog írni soha, nem úgy neveltem őket, és erre büszke vagyok. Nem úgy nevelTÜK a kis családot, mi nagycsaládosok.

Nem mintha mindenben egyeznénk a férjemmel; én például nem gondolom azt, hogy a gyerek csak akkor jók (sic! – a la Laár), ha mindent lenyel, amit eléjük tesznek. Nem egyformán nevelődtünk, őt megverték, vagy minimum leszidták, ha ott hagyott a tányérján valamit (az urbánus székelyek nagyon takarékosak tudnak ám lenni!), én kilökhettem a nem kívánt falatokat a macskáknak, a kutyának vagy a tyúkoknak. A disznók moslékját is feldobja az ételmaradék, csak ne legyen benne csont. Nem tökéletes gyümölccsel nem terheljük a gyerek hasát, az cefrébe való. Miből készülne egyébként a jó pálinka, amiről tudjuk, hogy hungarikum.

A nagyfiam egyébként mesterséges intelligenciával fog foglalkozni a doktori képzésen, amibe az egyik tanára javaslatára hamarosan beiratkozik. Nem rendőrnek készül, bár érdekli a kriminológia. Ha írna egy dolgozatot a tüntetők konstruktív kategorizációjáról, nem valószínű, hogy az sülne ki belőle: a tüntetők egytől egyig bűnelkövetők, hogy sülne ki a szemük.


382. [tulajdonos]: cicás-egeres2019-07-03 12:48
2019. július 3.

„Constructive Caracterisation of Two Connected Digraphs” – ez a pontos címe a fiam szakdolgozatának. Angolul írta. A „Two Connected”-et elfelejtettem lefordítani, pedig, gondolom, az olvasó attól azonnal megvilágosodhatott volna. Így meg… Na, mindegy.

Végül nem cicával, hanem egérrel találkoztam. Átfutott előttem az úton az erdőben, először nem is láttam rendesen, milyen állat, csak az volt biztos, hogy nem macska méretű. Azt hittem, elszalad messzire, és én megmaradok a bizonytalanságban, de egyszer csak megpillantottam. Ott mosakodott fél méterre a lábamtól egy lapulevél alatt, másként, mint a cicák szoktak, mint Íriszke, vagy Monyó, az indiai tánctanár macskája, aki próba után, amikor lefekszünk nyújtani, mindig rátelepszik a mellkasomra, belefúrja a fejét a nyakamba, és dorombolva elmeséli, mi történt vele aznap. Az egér nem mesélt semmit. Hallgattunk. És én megértettem, hogy vannak állatok, akik másként barátkoznak, mint a macskák. Így van ez, bizonyára az emberekkel is, annak ellenére, hogy a macskák azt hiszik, mindenki rájuk akar hasonlítani. „Everybody wants to be a cat,/ because a cat's the only cat/ who knows where it's at.”

Elindulok szép hazámba.

Legközelebb egy tudományosan fantasztikus, innovációs fejvesztésről fogok mesélni jutalmul azoknak, akik cicás vagy egeres poszt-traumás tüneteket észlelnének magukon, és ennek kapcsán szívesen jelentkeznek alanynak egy kísérlethez. (Kísérlet=esszé.)


Olvasói hozzászólások nélkül
381. vajdics: nem-kell-félnetek-jó-lesz2019-07-03 09:34
Legközelebb majd újra cicákról írok. Akarok találkozni megint eggyel. Olyan jófejek.

380. [tulajdonos]: jav.-jav.-jav.2019-07-03 09:30
2019. július 3.

Most, hogy a nagyfiam megvédte „A digráfok konstruktív karakterizációja” című szakdolgozatát, és megszerezte a mesterdiplomáját, rá fogom beszélni, hogy a doktorija témájául valami magasabb röptű kérdéskört válasszon, ne olyan gagyit, mint amilyennel a szakdolijában foglalkozott. Nem tudom, mit szólna például „A stadionfű ápolásának tudományos alapjai” munkacímhez. Korszerű téma, tuti befutó, mégis úgy izgulok. Még nem merem felvetni, megvárom, amíg kipiheni magát, és megreggelizik. Soha nem éreztem ennyire az anyai felelősség súlyát. Szurkoljatok!

Amúgy nem tudományokoskodás végett jöttem fel a netre, hanem vonatmenetrendet böngészni. Megint utazom, önkéntes kiküldetésben, mint egy privát titkosügynök. Anyuhoz megyek, jó lenne azt írni, haza. „Mindíg az elhányt bádogkanalat,/ a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,/ remélve, hogy egy szép napon/ elönt a sírás, visszafogad szeliden/ a régi udvar, otthonunk/ borostyán csöndje, susogása./ Mindíg,/ mindíg is hazavágytam.” Hja.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-06-05 10:21 lista
2019-02-11 10:51 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-07-16 01:40   Napló: Héderváry Luca
2019-07-16 00:39   Napló: Héderváry Luca
2019-07-16 00:00   Napló: leállósáv
2019-07-15 22:33   NAGYÍTÓ /M. Szabó Mihály:ahol találkoznak.../
2019-07-15 22:22       ÚJ bírálandokk-VERS: Vezsenyi Ildikó Elhagyott helyek
2019-07-15 22:12   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2019-07-15 21:46   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2019-07-15 21:31   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2019-07-15 21:31   Napló: Jó, ha a vége jó
2019-07-15 21:21   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt