A bukott angyal könnyei

Meggyötört alak áll a lét peremén
hátán két foszlott, törött angyalszárny
tekintete üres, fásult s kemény
magányos, hideg könnycseppek arcán

Átlátszó esszencia hull a földre
s elérve azt jégtömbök koppannak
régi érzések örök jégbörtönbe
a szívből kihullva fájón fagynak

Fémes csattanással kőnek csapódnak
az apró, ólomsúlyú jégtömbök
nyílként az élet csontjáig hatolnak
elroppantva, mint gyász-márványtömbök

Vad, tébolyodott folyamkényt áradnak
a szépséget csontketrecbe zárva
fel a földről már sohasem száradnak
vak könnyleplet vonván a világra

Ráfagyott könnyeivel a halott arc
üvegszemmel tekint a holnapba
s mélyzöld szemében az elvesztett harc
mintha a végben is folytatódna...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.