Euridiké

Hogy elhullt csókjaid rózsaszín hegek rég,
úgy tűnik igaz,
s hogy ujjam rajtuk nyár-emléket keresgél,
épp elég vigasz.

Aztán e meghűlés, mely rámragadt,
mert épp esett,
s mert meztelen áztunk a hold alatt
szerelmeset,

nem számít.

mert persze lettünk, mint összetört tükör,
(átgázolt rajtunk egy rózsaszín ökör)
és himnuszt zengtünk a nászhoz,
hogy ragadjon gyorsan egy ágyhoz,

aztán a himnusz maradjon csak,
s ne a testünkre alvadt lámpafény:

az emléked képpé torzul,
hogy mondjam, hogy te is értsd?

úgyis magamba iszlak, ne félj –
mint Istent a pap
kezéhez tapadt
romlott kenyér.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.