Talán Prométheusz

Fenn, a korlátolt égen, keselyű alakban.

A szemem még szűz. Kitárult katlan.

Négy lábam kötve-törve:
egy a földhöz,
egy a fényhez,
a másik kettő talán időhöz és térhez,
behajlíthatatlan.

A szemem továbbra is katlan,
determinált, és így visszatarthatatlan.

Magamba iszom őket,
mint tenger a belézúgó szeget,
esőt a föld, Istent a kenyér.

Mindez oly egyszerű és nehéz.

Ha szobrok lennének,
vagy hegyek,
egy költőnő versei,
megveszett legyek -

és ez a rét,
hogy határa égig ég,
s hogy a körözve zuhanók, akár a keselyűk,
szárnyas óramutatók -

de megértem egyszer úgyis,
hogy szemem miért kitárt katlan,
és hogy ami van -

miért megbocsáthatatlan.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.