CHARLES BAUDELAIRE: Õszi dal
I.
És ím elnyel minket a sötétség
a meleg nyár oly hamar tovaszáll
már most hallom a hangot, itt a vég:
sírkövön dolgozó véső hangját
Létembe oly gyorsan betör a tél
fagyos, jéghideg és halált hozó
tovasorvad, megfagy minden, mi él
mír szívem is kőkemény jéggolyó
Az ablakomon kopog az eső
tán bitófát ácsolnak odakint
elmém most döbben rá, hogy túl késő
a hóhér néhány percen belül int
Kint a zaj nem akarózik szűnni
koporsó készül, de vajon kinek?
tagnap nyár, ma ősz, így kell eltűnni
hiszen úgy sem jut jobb sors senkinek...
II.
Szeretem zöld szemeid fénysugarát
drágám, de nekem most minden keserű
semmi nem nyújt vigaszt szívemnek már
elnyel az ősz, sajnos, ilyen egyszerű
De szeress örökké, most ne hagyj el
légy szerelmem, nővérem és anyám!
az ősz-lét utolsó perceiben
ne hagyd, hogy győzzön rajtam a magány!
Nem tart már túl sokáig, a sír úgy is vár rám
akár nyári virág, úgy múlok el
de hadd legyen arcod utolsó, mit szemem lát
s hadd haljak meg úgy, hogy te átölelsz!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.