Szomorú fûz
Öreg fűzfa a tóparton
levelei a vízbe lógnak
neszüket, dalukat hallom
egy más, magasabb létből szólnak
szomorú melódiát zeng a lomb
a vastag, göcsörtös törzs mélyéből
rezeg száz ág, mint száz ősi csont
súlyos igazság az öröklétről
lelkem mélyéig hatom
a furcsa, zöld árnyékdal
az ős Természet dalol
s legnagyobb titkáról vall
több száz éve ott állhat már
és mégis szomorú, fél
titlkon régen a végre vár:
egy nap többé már nem él
ennyi hát a nagy titok
a lét egy felé forog
minden, mi belőle vétetett
nem kap, csak mulandó életet...
s talán mégis, odaát
létezhet egy hely még:
egy csodás, fenséges világ
a misztikus Öröklét...
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
