VICTOR HUGO: A híd

Szemem előtt sötét szakadék tátongott
Hol a széle, milyen mély? – fogalmam sem volt
Baljós, óriási, végtelen sötétség
Úgy éreztem, lelkem is mindjárt elvész mélyén
Ám túl a feketeség áthatolhatatlan fátylán
Megláttam az Úr csillagként ragyogó arcát
A lelkem – tűnődtem – hogyan léphetné át
E sötét örvény láthatatlan határát
S kelhetne át Istenhez az árnyak tengerén?
Egy híd kell, millió pillérből, nemes, szilaj, kemény
De ki építhetné meg? Ó, jaj, senki sem!
S ahogy így merengek, egy furcsa árny ott terem:
Különös fantom, fehér, sápadt alak
Arcán csak szelídség, semmi kevélység, harag
Úgy tűnt, egész teste pusztán a fény
Így közeledett felém ez az álomszerű lény
Gyermekkezével a szakadék mélyére mutatott
Honnan még visszatérő visszhang sem hallatszott
Hol minden, mi odajut, örökre ott marad…
Ő így szólt: ,,Én megépíthetem azt a hidat.”
Én csak álltam, megkövülten, s kérdeztem: ,,Mi a neved?”
,,De hisz tudod”- felelt. ,,Az Imádság Szelleme.”






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.