Fáklya hull a jégre

                                                                        / In memoriam S.I. /


Pokolra kívánták, mégis a mennybe szállt
Izgága senkiket sohasem viselt el
Nem mosta szolgavér ereinek falát
Nem alkudott Judás pénzre senkivel sem
Nem félt a fegyverek acél-pallosától
Pedig sokszor ejtett a kor rajta sebet
Urrá lett árúlók, korcs eszme kufárok
Végtelen semmibe szédült percemberek
Nem esett gyáván ő senki előtt térdre
Szava kés volt, éle gyógyított és vágott
Úgy hullott ránk, ahogy fáklya hull a jégre
Hogy lángra lobbantsa a dermedt világot
Mert hitte, hogy égig nőnek a jegenyék
És új rendet szül majd vajúdva a világ
S az arathat,aki elveti kenyerét
S vassal, a vérző föld ölének nekivág
Megtaposták gazul, testét felnégyelték
S hitét a kereszten vérével írták át
Még sok nevesincs égretört söpredék
Építgette kaszttá ordasok fajtáját
Az évtizedek alatt évszázadok sora
Vibrált ereiben, dühöngött és lázadt
Urat nem ismert,nem ugrott parancsszóra
Láncait magáról régen ledobálta
Nem ejtett ki ajka vérebek közt zokszót
Szomjazott, éhezett, ember megalázta
A vére büszkén forrt és fellázadt sokszor
Nem türte, hogy a sors megzabolázza
De ércmarka kinyilt,ölelt,simogatott
Szeretett,szenvedett s kit keblére ölelt
A szeme rávillant s zúgó viharból ott
Éhes csillagok közt remegő felhő lett
Őrizzétek tiszta,fényben úszó arcát
S hitét, mert fegyverét sosem tette lábhoz
Pogány isteneknek nem adta meg magát
Elhallgatott, hogy bennünk újra kiáltson





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.