Szûnõben
ha vak leszek ijedt lesz az eső
nem látja majd magát mi-végre sorra
nincsen a rejtjeles kövekre-ázás
s hogy őt már csak a szem belíve hordja
hogy egyre-végre itt már mind csak ábra
szokott napokkal áztatott időben
az elcsigázott félreírt mezők
a karjain megszűnnek eltűnőben
komoly szavát a cseppenkénti láncba
dobná mint szem nézésbe öntudat jelét
leírható már minden emberábra –
a csend építi benned szégyenét
léted cseppenként láncon megtörőben
mert fény nélkül nem élhető elem
a benned elkevert világ szűnőben
egy koppanás nélküli éteren
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.