Áthajlás

A léted minden áramát befogva
magamat tördelem szét darabokra:
önkéntelenül fájdalomba oltva
nem érdekel a szövevényes jelen
és a múlton keresztül áthajolva
megszületik a jövő-végtelen,
s mint egy kagylót, úgy nézem életed,
ahogy saját planétáján kering;
megnyitottam: formálva képedet
s csak torzulásra képes – mért? megint…
A gondolattal bontok minden álmot,
ez már nekem csak szétfolyt képzelet:
a belőled hullt anyag ölel, átfog,
de mégsem értem semmiségedet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2006 nyár