LIEBERMANN

Tizenkilenc elvérzett már vörösen,
s huszas éveket hurcolt a világ.
Ő hallgatta még  -  Tudós és Tanító  -
beteg, fáradt népének mellkasát.
Amiért szólt, tett  -  szakadékba hullott:
becsült Munka, mit segít Kéz s az Agy,
s Ő rádöbbent:...mily másabb lett az ország,
melyben most csak a félelem szabad!
Járt fel-alá. Tanszéke megmaradt még,
de lemondó és ritka lett a szó
az ajkán, mert új, más tükörbe nézett
e nagy magyar alkotó-álmodó.
Kint ordított gyűlölet-farkascsorda
/mit most hazugul szépít a jelen!/,
s Ő érezte: legmagányosabb Ember  -
akit körülzárt az Embertelen.
A Kereszt bűvölt fénnyel és sötéttel,
s mikor hasznáról volt szó  -  hallgatott.
Ő meghalt. Csendben. Ekkor a ruhákra
nem varrt még kényszer sárga csillagot.

/2001/

/Liebermann Leó /1852-1926/, orvostudós, egyetemi tanár,
a budapesti közegészségtani tanszéken Fodor József utóda,
a hazai népegészségügy kiemelkedő alakja/








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,