Indián dala

Otthonom a természet
az erdő és a folyó
míg el nem nyel az enyészet
nekem csak ez a jó
nem vonz a város
a kő, a betondzsungel
elég nekem a sátor
semmi egyéb nem kell
legjobb barátom a szél
és a felkelő nap
engem nem győz le a tél
a Nagy Szellem mindig erőt ad
a szemem elé tárul
a hatalmas, végtelen préri
nekem mindent elárul
s még az árát sem kéri
szabadon lovagolok
a végeláthatatlan rónán
közben hallgatom a madarakat
s szállok a szél szárnyán
ha pedig eljön az idő
s a nagy Manitu
végleg magához hív
büszkén állok majd színe elé
s elégedetten
szívemben békével
indulok útnak
az örök vadászmezők felé

                    2006. 01. 28.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.