Tudós
Zilált, őszülő haj
mindenen átlátó szem-üveg
kifejezéstelen arc
mely tán soha nem nevet
a ráncos homlok mögött
tudástól gondterhes agyvelő
az érzések a leláncolt szívből
tán sosem törnek elő
elégedetlenség szemében
űr és hiány lelkében
hiszen ő tudja már
a tudásért mi az ár
több már az embernél
s alig ember egyben
tökéletessé tette elméjét
de megölt mindent szívében
fásultan, meggyötörten
áll a félhomályban
s tudja már nagyon régen
hogy egész élete hiába.
2006. 01. 21.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
