A világból kiábrándult költõ monológja

Verseim tengerének legmélyén
érzem egyedül otthon magam
az emberekkel beszélni elfelejtettem rég
csak önmagamnak s az éternek szól minden szavam
elgépiesedett világunk elől menekülök
s hiába szánom embertársaim
nem tehetek mást, mint elkülönülök
s magányban vetem papírra látomásaim
lelkemben csak a fekete csend az úr
melyben mégis ott rejtezik minden szivárványszín
agyamban örök, véget nem érő harc dúl
minden percem mámor s ugyanakkor kín
vers-tengeremből a felszínre törni
már rég nem tudok, s nem is akarok
hiába szeretnék más gondjával is törődni
visszahúznak magukhoz a fehér papírlapok
pusztuljon hát a világ, vele pedig én
mákonyos rabszolgamunkám a sírban befejezhetem
mert e lét, melyben harcol sötétség és fény
életként nem ad megnyugvást, ó, nem, sohasem
egyszer talán a felszínre majd visszatérek
ha sikerült megszabadulnom édes kín-terhemtől
de ha ki is lépek, többé soha már nem élek
mert a kor elragad, fojtogat s végül megöl.

                                                2006. 01. 16.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.