Este a budai Várban

A város tetejéről
nézek le a mélybe
eltűnődöm, belepillantok
a sok távoli, apró fénybe
Békés, kihalt hely
nyugalom az évszázados, büszke épületekben
ám mégis, mintha a múlt szereplői
elevenednének meg a kövekben
Odalent Budapest...
éli mindennapi, esti, monoton életét
idefent minden más
a zaj nem ér ide, az úr az időtlenség
Köd borítja a Várat
lentről misztikus, szinte láthatatlan
mintha idefent magam is
kicsit elvesznék az időtlenség homályában
A csillagos ég gyönyörű leplet
borít a vár fölé
a köd védőpajzsot von a külvilág ellen
az önálló, külön kis világ köré
Bár mindig itt lehetnék...
de nincs mit tenni
a város magához visszaránt
a mindennapok monotonitása
mi elől idemenekültem
odalent újra elkerülhetetlenül rám talál
Távozom innen, hol nyugalomra leltem
de sebaj, mert bármikor visszatérhetek
ide, valami értelmet nyer létem
s a mindennapokból kis időre kiléphetek.

                                       2005. 12. 13.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.