Mint riadt csecsemõ



Belőled kék fényű tűzkövek potyogtak.
Vibrált a csönd, az utca.
Belőlem örök pókhálóim
tértek vissza önmagukba.

Csörömpölő éveim kongásit elnyelted,
bolygó csókcsilingelésben őket visszaverted.
Úgy kaptam lángra tőled,
hogy hajszálaim peremén szikrák kigyúltak,
felkacsintottak az üres égre,
vakmerőn szegődtek cinkos tanúnknak.

(Isten! Hol vagy?)

Megtermékenyült a pillanat,
s hogy lódul pattogó hintaján!
Úgy esünk át egymáson,
mint riadt csecsemő anyja ajtaján.

Lelkeink egymásnak tériszony.
Megragadjuk egymást,
Csókos csókszigony.

Felölelsz magadhoz, arcod ősbolond,
de zúgsz bennem,
de verődsz jobbra, verődsz balra,
mint harang hagja s a szűk torony.

(Isten! Hol vagyok? Isten!)

Lelkeink vetkeznek.

Csókod hasít, de csókod elsimít.
Két karod ködmönöm,
melegít.

Vállad vánkosom,
rajtam átoson,
vagyunk most riadt
ágyasod-ágyasom.

Teljen egymásban
pergődob-vágyunk,
add, világ:
holnapra babarózsák
bimbódzanak utánunk.

(Isten: itt vagyunk.)







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.