Kösz Attila!
Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér,
s talál egy megbarnult, félig szívott cigit a zsebében.
Elmerengve, remegve kotor még; gyufát, tüzet remél.
Opálos tekintete fáradtan suttogja: nem értem.
Engem is így tanít most megbánni pár évem: a semmi
egy ággal böködi megkövült, hamuszürke tegnapom -
harmadik napja már, hogy nincs kedvem enni, inni, élni.
De megbékül bennem minden, mikor verseid olvasom.
Leütök egy őszi legyet -társam-, s már az sem érdekel,
hogyan kéne viselkednem ezzel a világgal szemben,
mely számomra meghalt, és ajkán egy víg reggel-énekkel,
szétvetett lábakkal a halál kacsint rám: minden rendben.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
