Cím és ész nélkül

Ide, a szoba közepére – a dohányzóasztal félre – ,
ecsetet mártva az égszínkékbe,
kettő vaskos vonalat, olyan formán,
hogy végük összeér,
s végül lomhán egymásba olvad,
és így derékszöget zár;
az egyik vonal hosszabb:
nagyjából kettő a háromhoz az arány;
párhuzamosan a falakkal,
aprólékosan átszínezett tartomány...
Nézegetem.
Elégedett vagyok magammal.

Leülök, figyelem, ahogy szárad.
Belül önfegyelem feszít, mégis elszundítok.
Felriadok.
Várlak.
Sötétedik, az utca fényei festik sárgára a szobát.
Megérkezel, lesegítem rólad a kabát
ott még nem sejtesz semmit,
csókkal enyhítsz türelemhalmozta feszültségen.
Vacsorát készítesz, s én csak csendes ülök egy széken;
kergeti bennem egymást csodálat és szégyen.

*

Három nap múlva tolod csak félre.
Döbbenten kérded, hogy mégis mi ez.
Már mi? Kérdek vissza odasétálva. (Végre!)
A lábaim alá nézek: Ja, ez? Semmi,...
(egy mosolypalántát próbálok rövidre zárni)
...csak tudod, lehetetlen neked másképp ellen állni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Reményrõl fantáziál (, 2006)