Félelem-teszt/ Próza
(részlet)
Nem aludt mégsem. Írt egy történetet.
Pedig, csak ki akarta próbálni, hogy tudna-e írni, hogy tényleg igaz-e, amit
érez, hogy változtatni tud az életén az írás által.
PÉLDÁZAT AZ ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ FÉLELEMRŐL
Ezt a címet adta neki.
Elég kényelmetlen azzal szembenéznie, hogy élete 90 %-ában nem azzal
foglalkozott, amivel az inplant* szerint foglalkoznia kellett volna.
Ezért volt hát, amióta csak az eszét tudta, az a már-már elviselhetetlenné
erősödő szorongása, amin még a legjobbnak gondolt pszichológusok sem
tudtak segíteni. De, ami kevés volt ahhoz, hogy még legszűkebben
számolva is, minimum 30 évet, csak úgy, ki ne dobjon az ablakon.
Ahhoz, hogy tudja, végre jó úton jár, hogy ismét harmóniába került
kedves, szeretett Otthon-Univerzumával, a sok JEL közül, amit kapnia
kellett, az első az volt, hogy hazafelé menet nem volt kedve buszra szállni. Gyalog tette meg a két megállónyi távolságot az iskola és a legközelebbi Metro megálló között. Kb. 20 perc volt az egész. Határozott, gyors léptekkel haladt, szedte a lábát.
Duzzadt benne az energia, úgy érezte, az aurája megint hatalmasra terebélyesedett.
Egy nagyméretű, fehér autóra - ami a zebrához érve nem adta meg az elsőbbséget, s amit egy fiatal szőke nő vezetett – szinte rágyalogolt.
Ahogy közeledett a jármű felé, a nő szemét kereste az ajtóüveg mögött, hogy belenézzen. Egy szemernyit nem lassított közben. Úgy érezte, autóstul el tudná sodorni azt a nőt, ha úgy jönne ki a lépés.
Szerencsére ez, szemben annyi más, nagy horderejű gondolatával, nem lett letesztelve.
Egy szakaszon, le volt terelve a gyalogos forgalom a járdáról. Messzebb, elállva az utat, férfiak álltak. Biztonsági őrök és a társaságukban, szemben, egy civil, kistermetű férfi. Úgy nézett ki, mint Febe 10
év múlva. Közelébe érve, még jobban felismerhető volt a hasonlóság.
Az arccsont, az áll, a homlok. Kiköpött mása.
Aztán, később, hazaérve látta, hogy a fészen írt neki a fiú.
- Ja
Ennyit csak.
Történt ez az után, hogy reggel megköszönte egy cirkalmas, kék Thank You matricával, az ő üzenetét, ami ennyiből állt:
- Édes vagy!
(Mert, egy lájkot sem remélt arra a pár sorra. Hosszú szünet után, ismét el merte küldeni verssé formált gondolatait a fiúnak. Hiába tudta; nem szereti a verseket.
Kell a fasznak vers, szakadt ki belőle egyszer a keserű mondat, mikor sajnos nem bírt uralkodni magán, és versben mondott el mindent, ami csak kikívánkozott belőle, alaposan eltorlaszolva ezzel a kommunikációs csatornájukat az éterben.)
- Mondta már más is? - kérdezte óvatosan.
Olyanról akart írni, amiről jól esett írnia, s nem olyanról, amiről feltételezte, hogy a fiút is érdekli.
Csakis olyat, ami kielégülést okozott a lelkének.
- Ja - jött a szűkszavú válasz.
Meglepetést érzett, hogy a fiút rajta kívül, esetleg más is szerethette.
- Tudhatom, ki az?
- Régen, egy csaj.
- Szeretett, mint én? - felbátorodva firtatta tovább a témát.
Üzenethang és nagy lájk volt a válasz.
- Jó volt?
- Mi?
- Hogy szeretett. Az jó volt-e? - kérdezte, s nevetett azon, hogy a fiú mennyire nem érti, mit akarhat ezekkel a kérdésekkel tőle.
- Megnevettetsz. - írta még könnyedén.
Újabb lájk érkezett.
És ő nem kérdezhetett mást, csak ami érdekelte.
Nem akarta tudni, hogy a fiú ki van-e éhezve, vagy volt-e valakivel szexuálisan mostanában.
Tudta, ha megkérdezné, megmondaná az igazat.
Az pedig fájna. Nagyon fájna.
De ő, ma este, jól akarta érezni magát.
A vers, amit elküldött, így nézett ki:
néha írnék
de minek zavarjalak
egyszer úgysem leszek már
jobb lesz ha megszokod
nélküled születtem
nélküled halok
s nem lesz tőled
édes újszülöttem
Majd hozzátette:
- Mennyivel kevesebb gyermek születne, ha a női orgazmusra is szükség lenne a megtermékenyüléshez!
De hisz akkor, nem lenne elég test a leszületésekhez. Nem lenne elég
csapdába ejthető G.E.* a csapdába ejtő Thétáknak*. Ez egy olyan gondolat
volt, amit megint csak el kellett hesegetnie.
Nagy lájk érkezett, ismét.
- Van valami újság otthon? Amit nekem elmondanál? - tette fel, a bujkáló félelem gerjesztette kérdést. Kényszere volt, hogy valamivel folytassa a beszélgetést.
Van valami, amit az utolsó szó jogán elmondana? - kérdezte a hóhér a halálraítéltet, akasztás előtt
- Jaj ne, ez egy másik történet! - hangosan hessegette el az idetolakodó
emléket.
Attól félt, valahogy, valamiképpen, megint el fogja rontani a beszélgetést,
vagy, már el is rontotta, mint korábban annyiszor.
Pedig tudta, amitől fél, az előbb- utóbb bekövetkezik. Gondolhatta; jobb, ha
előbb.
Már semmi mástól nem félt, se haláltól, se vad kutyáktól, se levelibékától,
se pókoktól, se sötéttől, csak egyetlenegytől, hogy a fiú, valahogy, valamiképpen, elutasítja őt.
Ezért tett fel ösztönösen olyan kérdést, amiről jól tudta, arra csak a VAN - NINCS, válasz érkezhet.
- Nincs. - kapta meg amire számított.
- Akkor miről beszélgessünk, he? - írta gondolkodás nélkül viccesen, némi
megkönnyebbüléssel.
A hóhér, a fiú nyaka köré hurkolta a kötelet.
Időutazó nem várt. Kevéssel előbb, elhagyta a halálraítélt fiatal testet,
amit akkor már csak a rettegés görcse tartott egyenesen, s nem a
hamarosan távozni kényszerülő élet.
Aznap, többet, már nem írtak egymásnak.
*elmébe ültetett parancs, CÉL, amivel ide születünk a földi világra
*genetikus entitás
*szellem lények, a Théta Univerzum lakói
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2026-05-26 12:27:14
Utolsó módosítás ideje: 2026-05-26 13:23:46
