Szombathelyről jöttem, a húgomnál aludtam volna. A Király utcában lakott, abban a szörnyű társasházban, amibe a friss házasok költöznek, aztán három hónap múlva egymást utálják.

A férfi, akivel találkoztam, ötvenes volt. Azt hittem, tetszik. Vagy szeretem. Vagy nem tudom. Ez volt az első hibám.

A peronon májusi hideg állt. Amikor megláttam, egy pillanatra el akartam ájulni: ronda volt, de olyan őszintén, olyan megmásíthatatlanul, hogy még a remény is visszafordult bennem.

Nem beszéltük meg, hová megyünk. Csak bambultunk egymásra, mint két gyerek, akiket kiraktak a vásárba.

Végül azt mondta: Fő tér.

Remek. Éhes voltam, és ha nem fizet, fizetek én. De fizetett, bőkezűen. Kávé, krémes, minden, ami az útjába esett.

Aztán mentünk. Úgy fogtuk egymás kezét, mint akik félnek elengedni az utolsó kapaszkodót. Ő okos volt, intelligens, de nem jött a szikra. Egy fagyi, egy mondat, egy téma, semmi.

Mint két csodaváró, akik titokban már a pokolba kívánják egymást, csak még nem merik kimondani.

A vasúttörténeti múzeumot ő találta ki. Én inkább gyalogoltam volna, amerre látok. Makettek, mozdonyok, 1800-as évek, fáradt kacaj. „Nézd már ezt!” – mondta. Én meg végigsétáltam, mert jó nőhöz illik kibírni néhány baromságot.

A ballagók harsogtak körülöttünk, virágcsokrok, zene. A vörös tavaszi ruhám lobogott. Minden parkot végigültünk. Ültünk, mint két kutya, akiket kiengedtek pisilni.

Aztán valami op-art kiállításba is benéztünk. Elég volt ránézni az első műre, és tudtam: a nő, aki csinálta, évek óta nem szeretkezett. A textil ordított róla.

Megint mentünk.

A város már fáradt volt, mi meg még jobban.

Találtunk egy eldugott parkot. Leültünk. A levegő vékony volt. Ő azt mondta: alszik egyet.

És meghalt.

Csak így. Egy mondattól a semmibe.

Próbáltam újraéleszteni. A kezem remegett, az idő nem mozdult. A tömeg körénk gyűlt. Engem is elnyelt. Arc nélküli emberek közt egy arc nélküli nő lettem.

Elfutottam.

Egy férfi találta meg. A mentők jöttek. Hiába.

A Fő téren leültem egy kávéra. A vasúttörténeti múzeum ott állt előttem, mint egy rossz tréfa. Tudtam, hogy veszek festéket. Éjjel szétkenem a falon. Hadd folyjon, hadd legyen rongálás, hadd legyen bármi, ami kimos belőlem valamit.

Hazafelé felhívtam. A számát.

Az anyja vette fel.

„Én vagyok… nincs már a fiam. Hirtelen halál.”

Ágnes Obel énekelt, a vállán bagoly, a hangja olyan volt, mint az üveg. És én elnevettem magam. Hisztérikusan, torzan.

Nevettem, amíg már nem volt bennem levegő.