Teodóra

A szívemet raboltad el.
Régóta keresem, már hetek óta,
vagy talán már hosszú hónapok óta,
hogy vajon kibe vagyok szerelmes –
mert arra rájöttem, hogy valakibe
szerelmes vagyok, azért nem bírok
magammal. A véletlen, vagy a sors,
vagy nevezzük, aminek csak akarjuk,
azonban közbeszólt, és úgy alakult,
hogy ott, Zuglóban, a Kassai tértől
nem messze, épp úgy, ahogy Katániában,
az erkélyen ülve mondtad, egyszer csak
megláttalak. Illetve te láttál meg s intettél,
mert én hirtelen annyira megilletődtem,
pedig majdnem el sem mentem gitározni
a templom mellé aznap, de valahogy úgy
alakult, hogy mégis, te pedig gyöngyöző,
aranybarna alakoddal kocogtál felém,
és akkor már sejteni kezdtem, mi van.

Szicíliában még biztos voltam benne,
hogy te is csak egy üres ígéret vagy
a sok közül, és valószínűleg soha,
semmi közünk nem lesz egymáshoz,
de valahogy aztán úgy alakult,
hogy mégis egymásra találtunk,
aztán megint elvesztettük egymást,
én pedig most már elvesztettem
a fonalat, hogy tulajdonképpen
mi a helyzet. Szaporán lüktetnek
és gyötörnek a kérdések, hogy miért te,
miért most: talán mert húsvéti főztödet,
mintha ezer éve ismernél, idegenként is
nyájasan megosztottad velem? Talán,
mert akár a konstancai kikötő egyik
elvarázsolt najádja, te meglátod bennem
azt a jót, ami a tenger színére kívánkozik
belőlem, és ami mégis fáradtan
és görcsösen süllyed a mélybe?
Miért találkoztunk utána még
egyszer még a Szabadság hídon
is, mondd meg nekem, mi végre…?  

Nem érted talán, s gondolnád,
értelme sincs ennek az egésznek
és találkozni sem fogunk többet,
vagy hogy ennyire rémisztő s fura,
hogy egy ismeretlen férfi, egy futó
találkozás rólad ilyen műveket költhet,
de nem akarom elhinni, hogy ez csak
úgy van. Fiatal vagy, derűs és vidám,
én viszont megvénültem már az évek alatt,
ezért is sürgettelek ennyire. Talán hiba volt,
és sarokba szorítottalak vele, mint otromba
vadász egy erdei őzikét. Éppen olyat,
amelynek a tiédhez hasonló jámbor
és kacagó szemei vannak. Mondanám,
hogy már azzal is, hogy néhányszor láttalak
téged és beszélhettünk, nevedhez méltóan
Isten ajándéka vagy, de lehet, hogy ezzel
is csak elijesztenélek magamtól. Pedig nem
szépítek semmit. Tényleg épp ilyennek látlak,
és pont ilyennek is szerettelek meg. Tudnék
jobban, méltóbban írni rólad: úgy, ahogy
megérdemled, de múzsák dala helyett most
csak az igazat írom, a színtiszta vallomást.
Ha csak újra láthatnálak. Még
ha lehetetlen is ez az egész.
A szívemet raboltad el.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-01-24 09:09:42
Utolsó módosítás ideje: 2025-01-24 09:09:42