NEM LESZ SOHA MÁR Anyám emlékére
Rázkódnak a sínek attól, amit rátoltak.
Szomorúan fújja az őszi szél sokszínű lombjait.
Nem lesz soha már világosság, béke.
Amulett, a közhelyek kajánul rád vigyorognak, s a nihilbe vesző enzimek elődeik kudarcaiból
fonnak korbácsot. -
Anyám cigarettát lop tőlem, de nem azért, hogy rágyújtson, hanem, hogy legyen vésztartalékom.
A rá lőcsölt pneumatikára bízom magam, mint a holttekercs. Az én letartóztatási kvótám a legmagasabb,
egyszersmind felülírhatatlan.
Paródiámat a rákellenes ligáról sorban kifütyülik a mókuskerekek.
A sorompó felnyílik, s a hűtlen kezelések elpihennek
a meredélyben.
Szárított mandarin a pendülés, hógolyóktól elgyötört a csintalanság versenykerékpárja.
Vinni, vinni a bőröndöt, egy magasztosabb cél felé…
Fel se nézni a mennyboltra, megütögetni a repkényt, a söralátétet.
Nem kiugrani az emeletről, nem begyűjteni a méhecskéket a kaptárból,
nem feszegetni az urnát semmiféle szerszámmal.
S amikor a bújócskának vége, a liliomok beváltják ígéretüket, s a sokat sejtető dűlő
ránk uszítja férgeit.
Hová lettek az elborzasztó mesék, s a kicsiny ijedségek a félelemkeltő ütemsorompótól?
Mivé lett a megkeserített ivólé?
A meredély mikor taszítja már ki az óraszíjak piciny szektorát?
Az ökölcsapás elvész a mikrobák címletei között, s ha a plafonunkat nem festik rendszeresen,
ránk dől a gólyabál az arénából.
Talán rosszabb is így, hogy nem lesz soha már; -Te, ki gügyögésem orvosolva szótáradból enni adtál,…
Talán kottát érdemel minden kulcsmásoló, akit a szívedhez dörzsölök, Anyám.
S úgy becsületes kettőnk alkuja, ha a gyűrűzve virágzó katedrálisokat savfürdőbe merítik a szerencsétlen ideák,
melyek az életünket feltúrták.
Anyaölben elringatni a levélváltás küszöbingerét, hej, de nehéz.
Mint ahogy az is nehéz szállítmánynak számít, amit a félkegyelmű Istenek a sínekre toltak.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2021-03-07 11:51:48
Utolsó módosítás ideje: 2021-03-07 11:51:48