Tagolatlan vallomás

nyelem a sorsom végtelen csendjét
s akaratom varázsköre ébreszt
fájdalommal születő verseim
elvetélt érzéseim útra kelve
menekülnek  védelmedet kérve
naponta fénycsokorba szedve
költözik lelkem sámándalokba
szállok vele űrbe és folyóba
vagyok árny fűzfáján csüngő emlék
a lehet rég elhagyott imája
ébredő  remény perzselő csókja
a homok üveggé olvadt percét
átégető végtelen szeretet
az ősi sárból gyúrt bordából vett
buja profán  szentséges szerelem
az úttalan utakon vándorló
magány önpusztító két balkeze
s hang egy tagolatlan vallomásban


Aszód, 2004-11-25






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.