Érzés

Hányszor néztem erkélyekről,
kémleltem az eget, a fák tetejét
és a betonszürke házak közt éjjel
a büszkén égő csillagok erejét.

Szavaidra feküdtem esténként
és nyirkos csend volt paplanom.
Fényben ázott minden álmunk,
bíbor vérem ereidben hagyom.

Árnyékodban sétálok a parkban,
nyomomban kósza levél ballag-
és ott a lugasok között most is
régi csókjaink édes íze hallgat.

Mert az én utcám örökké fényes
és szemedre nyílik ablakom;
hisz' hol lakom, mindig csend van,
és virágok nyílnak az arcokon.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-01-11 09:13:09
Utolsó módosítás ideje: 2019-01-11 09:13:09