Mostohái az életnek


Hallgatag emberek sétálnak monoton léptekkel,
fejüket lehajtva, arcukat rejtve, mosolytalan,
már álmokat sem dajkálva, küzdve könnyekkel,
mostohái az életnek, vergődnek szánalmasan.

Köztük járok, s ha hozzád érek rám-feledkezel,
ismeretlen, egy rég-ködbe veszett kép csupán,
sokáig vártalak, most már idegenként érkezel,
átfut rajtad egy érzés, de felejted holnapután.

Errodált kavics koppan a szétmálló betonon,
lusták a teremtők, hogy a világot tovább öltsék,
te is maradsz egy árnykép a poros asztalomon,
hallgatok, pedig ez az a pillanat, mikor üvöltenék.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-12-20 12:24:02
Utolsó módosítás ideje: 2018-12-20 14:20:06