Ködlepel (2.)

Szavak közt vakon tapogatunk, mi a lélek-periféria
vándorai, az érzések zsugori kufárjai.

Céltalan csavargunk, ködlepel borul ránk,
meztelen mellünk düllesszük a hazugságokban,
pőrén él mazochista voltunk a közöny
jéghideg világában.

Undorodva elfordítjuk fejünk, ha a nyomort látjuk
foszlott ingében koldulni a járdaszélen,

Kik vagyunk mi? Költők?
Senkik vagyunk, kik csak az egót futtatjuk
egyre magabiztosabban a tapsoló többiek előtt,
és lelkesen visszatapsolunk.

Dermesztő köd ült világunkra,
a perc félelme, a holnap rettegése tesz lakatot szánkra,
s ha néha mégis kitör a szó - ijedten elhallgatunk.

Miért nincs hit, hűség, változtató akarat a szavunkban?
Tántorgó lépteink hová vezetnek?
Merünk-e végre a süket csöndben üvölteni,
merünk-e fényt teremteni a vaksötétben,
hogy szétszaggassuk ezt a fojtogató ködöt?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-05-24 21:35:04
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-28 21:20:03