Telefonfülke

Gyermekkoromban
még csak a kiváltságos helyzetűeknek volt
mobilja.
Mi nem tartoztunk közéjük.
Akkor még nem létezett
virtuális valóságba száműzött élniakarás.
Élet volt. Tapintható, és nem tapizós.
Az ablakok nem érintőkijelzőként funkcionáltak,
melyeken át nézhettük
a valós idejű live-okat,
egymás megjátszott életét.
A lehetőségeket néztük:
tér, park vagy játszótér.
Párás felületükön mosolygós arcok
és üzenetek rajzolódtak ki.
Nem pedig smileyk és emojik.
Igaz érzések voltak. Nem azok
elferdített kivetülései
vagy látszat-jelei.
Ráleheltél, és lehetett folytatni.
A billentyűzárhoz sem kellett
megjegyezhetetlen számkombináció.
Csak egy redőny.
Az egyetlen telefon, amit hibátlanul kezeltünk,
a kaputelefon volt.
Gyors, egyszerű,
sokszor válasz nélkül is érthető
kommunikatív rendszer.
Mínusz húsz, és két részeg
szerelmes ököl között is remekül működött.
Így minden második lépcsőház előtt
össze volt törve egy.
Sok fiatal élt panelban.
Még nem ismerték a 3310-est.
Aki igen, az nem lépcsőházban élt.

Ma mindenki a telefonjával él párkapcsolatot.
Húsz centi alatt nincs élet.
(Plusz a tok.)
Én egy telefonfülkéből nézem őket.
Amibe már hiába dobálom az érméket,
a vonalak üresek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-05-17 18:40:50
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-17 18:40:50