Mindenki máshol

Már nem beszélünk róla.
Azokról a régi nyarakról,
kép sincs talán,
mit fészbukra rakjunk.
Mikor a kertben gyűltünk esténként.
Gyerekként, vagy húszan,
szomszédok.
Éjszakáig, szülőbosszantásig.
Most csak én ülök itt.
De a fák közt mintha lopakodna
valaki.
Ha a falhoz ér, nem lesz hunyó.
De csak a képzeletem játszik.
Már senki sem lehet ott.
Mindenki máshol van, valahol.
Időnként megosztjuk.
Mert minket is megosztott valami.
Kíváncsiak vagyunk, irigykedünk, csodálkozunk,
csodálunk, támogatunk,
együtt örülünk.
De külön kergetünk vágyakat.
Én lepkehálóval álmokat,
mások öltönyben pénzhalmokat.
Máshogy játszunk.
Van aki még mindig bújik.
Én már megtaláltam - önmagam.
Abban a kertben, amibe most új lakók érkeznek.
Gyerekkel, lakástámogatással,
akik már nem fognak bújócskázni.
Online nem is lehet.
A fákat meg kivágatják,
mert a medence most trendibb.
Feltekerem a locsolót,
amivel kergettük egymást.
Lezárom a gyermekkertet.
Hazamegyek, és bekapcsolom a légkondit.
Megnézem, van-e fenn cseten valaki.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Nyugat plusz, 2017/Ősz
Feltöltés ideje: 2017-10-06 16:15:21
Utolsó módosítás ideje: 2017-10-19 11:53:02