menekülés

félúton isten és a város között
nekivágok a vadonnak
megyek kódorogni
mondaná apám
most ott fekszik
ordítóan fehér kórházi ágyon
állig betakarózva
küszködve nyolcvannégy végiggürcölt év
minden kínjával-bajával megtörten
én meg ennyit tudok
járni a hegyeket  
a völgyeket
az elhagyott csapásokat
amiket már nem jár más csak én
és jobban érezem magamat egyedül
és pontosan tudom miért lettem ilyen
ez az én nagy sztorim
fel a kaptatón
aztán üdvözülten bámulni a távoli hegyeket
völgyeket falvakat utakat tavakat
utána tovább a gerincen nekifeszülve a szélnek
ennyi jutott az életből
apámra gondolok
neki a föld mást jelent mint nekem
én mindig menni akarok
a patakra a tóra az erdőbe
nem a kapanyelet markolni egész nap
de soha nem hagyott magamra
ahogy én őt ott azon a fehér ágyon






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-04-25 18:03:12
Utolsó módosítás ideje: 2017-04-26 08:36:16