Nyugat

Mint romjaiból éledt roncs tetemnek
újra tárt világ épül a sárból,
úgy ragyog fel minden új a lángból,
mi fellobban, ha betelt kort temetnek.

Az ember szíve legyen bár eretnek,
s tudja bár, mily csodát szül a távol:
őrzi azt, mi otthon volt s ma lángol,
mit mások is tagadnak és szeretnek.

S ha láng emészti minden lényegünket:
lényegünk e láng, ég önmagából!
Mi szerteszórtuk már csodás tüzünket,

halhatatlan lángol már magától:
bír már fajunk tagadni, tudni, tenni,
levedlett héjunk tűzre fogja vetni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.