A festő

Nakonxipánban ma hullt a hó,
úgy hiszem, megfagyott a szívem,
a kezem a szememnek rajzoló
megakadt egy végtelen íven,
már nem vonzanak titkos színek,
még a sötétkék csendje zavar,
társaim mindnyájan szelídek,
most sétálunk, ropog az avar.
Csak a szemeim hagyjátok meg,
és messzi titkos országomat,
mert ott királylányok, hercegek
őrzik megfestett nagy álmomat.
Mondtam, most minden másképpen lesz,
de szememre folyt az éjsötét,
rég gyűjtöm a fényt új képemhez,
utolsó téma a puszta lét.



Gulácsy Lajos a zseniális festő emlékére.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-12-05 13:35:23
Utolsó módosítás ideje: 2016-12-25 09:34:49