Letérdepelve

Feloldozást vártam, mégis
szelíd korholás lett bűnöm ára,
ahogy térdre estem a konyhakőn
boldogító lázas öntudatban,
mint egy megtaposott félpengős,
kiért tisztes derék lehajolni is rest,
pedig világmegváltó szenvedés
sajgott mélyen a szívemben.
Tiszta csengésű szavak a jóra,
mik termékeny talajra hullt.

Anyámat lestem, ő meg engem.
Úgy nézett rám, ahogy Isten
nézhetett egyszülött fiára.
Kizártuk mindketten az ég Urát.
Ő papolt - földi helytartója -, nekem,
én meg hallgattam, mint a sír.
Tetteim görbe sorát egyengette
a maga értékei szerint.
Egészen belesápadt szegény,
mintha ő tett volna valami
rossz fát a tűzre. Nem én.

Pironkodtam is. Fájt minden szó,
amit fejemre olvasott magából
kikelten a szomszéd. Egy szál virágért.
Ez okozott neki lelki galibát.
Megloptam őt. Nem is tagadom,
szentül hittem, hogy jót teszek,
nemes ügyet szolgálok vele.
Lelki üdvöm lett az a rózsa
szégyenben is, ami arcomon égett,
megtörve sarjadó büszkeségem.

Neki szántam, anyámnak,
én a kiskölyök, mikor még le se téptem,
csak gyűjtögettem bátorságom hozzá,
hogy meglepem vele, mint a nagyok,
kik nem jöttek üres kézzel.
Pedig névnapja se volt, csak hoztam
szeretetből, ahogy ő apró ajándékait
a piacról, mikor hazaérkezett.

Csak nézett rám, szava, mit nekem szánt
galamb szelíd lett, éltető leszelt kenyér,
mit megosztott mindig, ha éheztem.
Szinte már én sajnáltam, ahogy sajnált.
Nem éreztem bűntudatot, boldog voltam,
hogy érte kárhozom el. Egyedül érte.
Mégis megkorholt belevörösödve,
feladva magát, mint kezében ott
az az egy szál lopott
rózsa.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-06-13 07:23:11
Utolsó módosítás ideje: 2016-06-14 14:03:22