Mikor elment örökre
széllel szálló lelke,
ráült könnyű vállaimra
súlyszárnyú létmadárka,
az a döbbent felismerés:
Hiszen felnőttem hirtelen!
Fogságba vet a véges idő,
a nem hibázhatok érzés.
Súlya lett tettnek, és szónak.
Hátad mögé el nem bújhatok.
Szorítva karolt gyermekkorom,
itt hagyott azon a téli hajnalon,
most ott vándorol apámmal,
fent egy fényes csillagon.
