Szívem erjedő borok barlangja

Éj falán hunyorognak részeg csillagok,
fényük megkopott kozmált főzelék.
Nap glóriázta sápadt hold felragyog –
homlokomon árnyéka feketéll.

Véres lábnyomokban koppan az emlék,
az idő cafatokká foszlatta.
Szavak mögé bújnék, úgy kísértenék –
szíved sejtelmes tóba loccsantva.

Árnyékot rajzolok tűnő égbolton,
kigombolom arcom tekintetét,
aztán kulccsal bezárom a szívboltom,
elbújok, hogy többé észre ne végy.

Szivárványszínben sejtelmes az égfátyol,
kóbor kalandokkal hív az éjjel.
Árnyék leng felettem, mint sötét madárfolt –
látszatlét falán vibrál a kéje.

Engem bámészkodnak sötét-irigy arccal,
jönnének bakanccsal taposni szét.
Szívem bár erjedő borok barlangja,
de elrejti mégis mindazt – mi szép.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-01-11 14:33:15
Utolsó módosítás ideje: 2016-01-11 19:02:45