Amikor a tû a gyerek talpába hatol
Görcsösen szorítja a kisgyerek karját.
Tudja, hogy fájni fog neki.
Nem tehet mást, egész testsúlyával
ránehezedik, lefogja, beszél hozzá,
folyamatosan szóval tartja és nézi.
Mindketten izzadnak, míg az orvos
a nővérrel előkészíti a szereket.
Vacognak a fogai, úgy fél a kicsi,
tudja, itt most őt bántani fogják,
mégis felvisít, torkából kiszakad
(Mintha két burokba lennének bevarrva légmentesen,
az egyikben a gyerek ordít, a másikban ő)
a csillapíthatatlan fájdalom hangja,
amikor a tű a gyerek talpába hatol.
S csak utána jön a szike, az olló.
És aztán, végeérhetetlenül sokáig,
a barna folyadékba mártott pálcika,
amit a nővér a sebben forgat.
(Nem tudja könnyebbé tenni,
még érezni se tudja a fájdalmát.
Hiába szorítja görcsösen a karját,
mint a víz alatt, olyan súlytalan
libegnek egymás mellett.)
Most már csak simogatja és vígasztalja,
de a gyerek továbbra is kiábrándultan sír.
Mihez is kezdhetne a csupasz
idegvégződések tapasztalatával?
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Préda (Budapest, 2002)
Kiadó: Fisz-könyvek