Összefoglalás

A felét tudod kimondani,
napról napra mi felgyülemlik benned
- fogaid közt őrlöd, markodban ropogtatod.
Ha tükörbe nézel vagy más szemébe,
szurokfekete pokróccá terül megriadt varjúcsapat.
Mindent eltakar belőled:
pergő koromtolluk gyászeső.
Olykor átdereng rajtad valami túlvilági,
mint gyerekkor karácsonyestjén
az ajándék-kereső zseblámpa fénye.
Ne rejtsd varjúlepel alá.

*

Orgonát szedtél minden tavasszal.
Bodzát temetőkerítésre indázó bokorról.
Csokorral kezedben felragyogtál
anyáknapi ünnepség kordonában.
Felnőttél - mondod.
Képzeleted fellini-mozija tárt ajtóval csábít:
a széksorok között Casanova sétál,
mozdulatából életre kel asszonyi hajlobogás.
Nem oltanak el rendtudó inaskezek.

*

Gyorsabban öregszik, aki szerelem nélkül él.
Sorsod - mondod.
Túl naftalinszagú e szó.
Légy ablak: százfele nyíló.
Szerelmet öregen gyerekként ízlelő.
Ahogy Kamil tárt rád égbolt-kapuszárnyat,
messzebbre láss, mint amit magadba gyűjthetsz -
Gí szeme tavasz volt: felöltöztetett, megvígasztalt.


*

Ki vág kaktuszföldnek meztelen - kérdezed.
Megvárod, míg magadba száradsz?
S dokumentálod eddigi fölöslegességed,
jövőbe kampózott hittel csüngve szavakon -
világvégi őrült tudós, csalánszakállú,
aki kamrája szürkületében múmiát operál?
S magad előtt látod (retinádba injekciózott képsor:)
a csövek és lombikok ködéből kibukó embert, az Újat.
Laboratóriumi hajnal füstölög.


*

Anyád padlásra cipelt ágyából éjszakánként
még feltör az orgonaillat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.